Egy elátkozott település polgármestere életeket kockáztat, hogy felvirágoztassa a helyet (Widow’s Bay). Az álomállást elnyerő házvezetőnő terrorral szembesül (The Housemaid – A téboly otthona). A visszavonult problémamegoldó egy kislány védelmére kel (A megmentő). Az extrém túrára érkező hegymászót prédának tekinti egy helybéli (Csúcsragadozó). Egy csapat rangert földönkívüli technológia vesz üldözőbe (Ismeretlen támadók).


Widow's Bay (2026)


zene: David Fleming
kiadás éve: 2026
kiadó: Back Lot Music
játékidő: 43:51





David Fleming (A hercegnő és a sárkány) nemrég még egy volt Hans Zimmer számtalan segédzeneszerzője közül, ma pedig félmillióan hallgatják a Spotify-on, elsősorban a tavalyi Superman – John Murphyvel közösen jegyzett – aláfestését. Az idei év egyik legelismertebb produkciójához, a Stephen King és kisebb részben John Carpenter szellemiségét továbbvivő Widow’s Bayhez egy szokatlan tónusú score-t komponált, mellyel azért volt nehéz dolga, mert a nagyobbrészt folkhorroros, de más zsánerekbe, így a slasherbe is belekóstoló hangvételt a széria humorral kombinálja – mellesleg igen szórakoztatóan. Fleming sem túl horrorosra, sem túl komikusra nem akarta venni a stílust, inkább a szükséges atmoszféra megteremtését tűzte zászlajára, amihez többek közt kagylókürtöt, fafúvósokat és a térdhegedűnek becézett gambát is használt. A kísérteties főtéma cseppet sem fülbemászó vagy szerethető, mégis eltalált és jellegzetes. A helybéliekre kirótt megpróbáltatásokat különböző zenei kattogások kísérik, amelyeket például hárfán vagy ujjal pattogtatva megszólaltatott hegedűkön hallhatunk. Jelen vannak a különféle veszedelmekhez kapcsolható – Fleming felesége, Monica Sonand által prezentált – vokális játszadozások, így dühös suttogások és sóhajtva éneklések, ezek mellett pedig még mintha elfuserált szirénhangok is hívogatnák a nézőket és hallgatókat. A kísérletező kompozíciók éles kontrasztban állnak az olyan bensőségesebb darabokkal, melyekkel a komponista a szigetet egy csalogató turistacélpontként kívánta beállítani. Utóbbira jó példa a „Welcome to Widow’s Bay!”, amely a barokk klasszikusokat idézi, ám szándékosan olcsósított, szintetizátort is bevető hangszereléssel, a „Moonlight”-ban viszont Beethoven Holdfény szonátájának megcsavarásával találkozhatunk. Fleming műve jellemzően nyugtalanító, kísérteties, sőt olykor már-már kellemetlen hallgatnivaló, sokak kedvencévé így aligha válhat, de kétségtelenül érdekes: míg önmagában furcsa lehet, a képsorok ismeretében már sokkal könnyebben összeáll.

The Housemaid – A téboly otthona (2025)
The Housemaid



zene: Theodore Shapiro
vezényel: Mark Graham
kiadás éve: 2025
kiadó: Lakeshore Records
játékidő: 51:06



Félrenyúlásai mellett Paul Feig direktor nemegyszer ráérzett már arra, mivel foghatja meg a nézőket: az általa csak egy balul elsült Nancy Meyers-filmként jellemzett The Housemaid – A téboly otthona az olyan népszerű rendezései mellé sorolható, mint például az Egy kis szívesség. Hosszú múltra nyúlik vissza együttműködése Theodore Shapiróval, akinek felbukkanása ezért egy filmzenebarátot sem lephetett meg. Kisebb meglepetést viszont okozhatott, hogy ötvenperces score-ja két külön albumra bontva, Volume 1 és Volume 2 néven jelent meg, a második kiadvány címlapján egyébként a két karakter helyet cserélt. E vizuális játék, valamint a kerekítve húsz és harminc percre osztás azt jelzi, hogy a komponista – mint azt nyilatkozta – így különböztette meg a címszereplő és labilis munkaadója lelki világát, de zavaróan eltérő megközelítésre vagy érzékelhető hangulati törésre azért nem kell számítani – még a diszkrét ritmikai elemeket rövid időre behozó kompozíciók és a nyomasztóbb, viharok robajait idéző megoldások is jól illeszkednek a nagy egészhez. A Walter Mitty titkos élete vagy épp a 2016-os Szellemirtók dallamfelelőse rögtön tudta, hogy a film kezdeti álom-, majd rémálomvilágához egyaránt titokzatos női vokálra lesz szüksége, ehhez pedig a komponistaként is ismert Caroline Shaw-hoz (Madeline a mélyben) fordult. Az énekesnő számos trackben hallható sejtelmes dúdolása vagy épp sóhajszerű, lágy dalolása rejtélyességet kölcsönöz az aláfestésnek, mintha csak egy további hangszer lenne a halk vonósok és az olykor Thomas Newmant idézően kellemes, néhol viszont nyugtalanítóan fojtott zongorajáték mellett. Egy hangulatosan borongós, váratlan felcsattanást mindössze egyetlen pillanat erejéig tartalmazó, visszafogott thrillerzene készült el. Noha emlékezetessé nem válik, emiatt sem magasabb a fenti pontszám, azonban a jellegét tekintve ideálisabbat szinte el sem lehetne képzelni e mozihoz.

A megmentő (2026)
Shelter


zene: David Buckley
kiadás éve: 2026
kiadó: Filmtrax
játékidő: 28:37




A jól bevált kliséket sokadjára csatasorba állító, idei első Jason Statham-akciómozi érzelmes húrok megpendítésével, egy kényszer szülte „apa–lánya” kapcsolattal igyekszik valamivel többet adni nézőinek annál, mint amit az utóbbi időben tapasztaltunk. Tulajdonképpen sikerrel is jár, így A méhész utáni A melóst követően a stathami lejtmenet megtorpant. Ebben az Oracle címmel idén első operaalbumát (!) megjelentető David Buckley aláfestésének is szerepe van, mely jól szemlélteti, milyen az, amikor egy hatásos muzsika képes egy filmet jobb szintben feltüntetni annál, amilyen valójában. A 2013-as Parker apropóján Statham-zúzdánál egyszer már közreműködő komponista Ric Roman Waugh direktorral ötödjére dolgozott együtt, legutóbb az idei Greenland 2: Az új menedéknél. Ezúttal nagyzenekar nélkül, Amy Carson vokalistát felkérve, egymaga készítette el erősen elektronikus alapokon nyugvó művét. A szerzemények alapból rutinmunkának tekinthetők tőle, azonban az éteri hangvétel és a hangsúlyos női vokál kiemeli a műfaj hasonszőrű darabjai közül, melankóliát csempészve a szerzeményekbe. Annak ellenére, hogy olyan érzésünk lehet, mintha a muzsika szinte végig szólna A megmentőben, egy mindössze félórás anyagról van szó, s mivel annyira azért nem változatos, rövidsége miatt nem támadhat hiányérzetünk – ellenpéldaként ott A melós sokkal hosszabb, mégis lényegesen tartalmatlanabb aláfestése Jared Michael Fry-tól. A score mellett kiemelendő a – mai akciófilmekből sajnos már szinte kimaradhatatlan – diszkóbeli összecsapáshoz kötődő két EDM-darab. Már az Anyma „The End of Genesys”-e is hatásos, míg a legütősebb Underworld-darabok nyomába szegődő Farveblind-opuszt, a „Micro Pleasures”-t mintha kifejezetten a helyről kimenekülés alá írták volna, annyira összeillik a zene a képpel.

Csúcsragadozó (2026)
Apex


zene: Högni
vezényel: Högni
kiadás éve: 2026
kiadó: Netflix Music
játékidő: 58:45



Jónsihoz (Bérelt család) hasonlóan Högni Egillson is csupán a kereszt/becenevét használva építgeti filmzeneszerzői karrierjét, ráadásul a Sigur Rós frontemberéhez hasonlóan eredetileg ő is izlandi énekes. A 2017-es Two Trains című, filmzenei hatásokat már tartalmazó, de elsősorban még elektronikus megközelítésű szólóalbumát követően időnként jelentkezett egy-egy dallal, de fő profilját ma már a score-ok képezik. Baltasar Kormákurral (Csempészek, 2 kaliber, Sodródás) két tévésorozat és egy romantikus dráma erejéig dolgozott együtt, mielőtt elkészítette a Csúcsragadozó szimfonikus aláfestését, a természetközeliség jegyében szinte teljesen mentesen az elektronikától. A legjobban sikerült darabok a természet bemutatásához kapcsolódnak. Legyen szó a norvég Troll-falról, ahol a film eleji hegymászódráma zajlik, vagy épp az ausztrál tájról, ahová Charlize Theron karaktere felejteni utazik, a szólószerepet kiérdemlő hegedű minden esetben remekül erősít rá a látottakra. Jól működik a lendületessé váló score a vadvízi evezés és az utána követő megpihenés alatt, s ideálisan kezdi közelíteni a veszélyt a főszereplőhöz a zene nyelvén az első lesátorozáskor. Nagyszerűen teljesít Högni akkor is, amikor a kalandtúrázó rálel majdani üldözőjének kikötött kenujára: hiába andalító a fuvolaszó, az elhagyatott dzsungelkörnyezet látványával együtt fenyegetést is hordoz az „Outback”. Emlékezetes perceket viszont csak az albumot keretező néhány kompozíció szerez, az üldözés megkezdésétől majdnem a végéig feledhető a score – az első pár szerzemény után csak a „Climb”-től válik újra érdekessé. Amikor a kavargó vonósok, a felmorduló rézfúvósok, a megvaduló dobok hivatottak fokozni az iramot, az a filmben sem túl érdekes, és önmagában sem ösztönöz újrahallgatásra. Míg tehát Högni az érzelmesebb vagy elringató dallamokat dicséretesen hozza, akciózenei megközelítése egyelőre átlagos. Két – a kiadványról lemaradt – betétdal kap nagyobb szerepet: a sivatag dzsippel történő átszelése Leonard Cohen „Boogie Street”-jére történik, míg Egerton rosszarcúja a The Chemical Brothers „Go”-jával nyilvánítja ki a hajsza kezdetét. Míg az első egy Cohentől megszokott, stílusos darab, a második kifejezetten idegesítő a filmben, ki is lóg, amivel most viszont semmi gond, mert ahhoz illik, ahogy a figuráról leolvad a segítőkészség maszkja.

Ismeretlen támadók (2026)
War Machine


zene: Dmitri Golovko
vezényel: Tim Davies
kiadás éve: 2026
kiadó: Netflix Music
játékidő: 79:24




Amit ebből az egyszerű meneküléstörténetből ki lehetett hozni, azt a készítők megtették – és ez a zenére lefordítva is megállja a helyét. Az Ausztráliában élő Dmitri Golovkónak 2018-ban adta oda az első sztorivázlatot honfitársa, Patrick Hughes rendező, akivel eleinte reklámfilmeken, majd egy rövidfilm kapcsán dolgozott együtt. Legismertebb kooperálásuk a Sokkal több mint testőrhöz fűződik, ahol Golovko Atli Örvarsson kiegészítő zeneszerzője volt. Első jelentősebb önálló lehetőségét kapta meg az Ismeretlen támadókkal, elektronikus effektekkel bőségesen megtoldott szimfonikus műve pedig megfelel egy modern akciózenével szemben támasztott követelményeknek. A személyes tragédiával küzdő főhős egy elektromos gitárt is bevető, motiváló és felemelő motívumot kapott, mely például a rangerkiképzés és a lezárás során is hallható. A robusztus gép jelentette fenyegetést, a vele való megküzdést militáns dallamok – és dallammentességek – kísérik, melyekben az ütemeké és az indusztriális hangoké a főszerep, de megszólal a vaddisznófejet imitáló tölcsérben végződő, kétezer éves kelta harci kürt, a carnyx is. Kórus is jelen van, de rendkívül ritkán, így amikor felcsendül a hangjuk, nyomatékot adnak az eseményeknek. Ugyan a kompozíciókból egy kifejezetten jóleső akciózenei soundtracket lehetne összeállítani úgy negyven percben, de mint annyiszor, az eltúlzott hossz itt is kellemetlenül felhígítja a muzsikát, száz percben már túl feltűnőek az üresjáratok és az ismétlődések. Ugyanakkor ki lehet jelenteni, hogy első jelentősebb projektjét Golovko sikeresen zárta: a filmben – már amikor nem nyomják el a robajok és a fegyverropogás – jól működik az aláfestés, amely valahol Steve Jablonsky Transformers-zenéi és Brian Tyler A Föld inváziója – Csata: Los Angeleshez írt score-ja között helyezhető el.