A szuperhősi képességeit rejtegető színészt egy kormányszervezet csapdába akarja csalni (Wonder Man). A nyomozónak 24 órája van, hogy bebizonyítsa: nem ő ölte meg a feleségét (Mesterséges kegyelem). A „kultikus” kígyós horror rajongói a dzsungelbe vetik magukat, hogy elkészítsék a remake-et (Anakonda). Miami zsaruk dilemmája: leadják vagy megtartsák a több millió dolláros bizonyítékot? (A nagy fogás). Az egymástól elhidegült férj és feleség a másikat gyanúsítják egy gyilkossággal (Minden történetnek két oldala van).


Wonder Man (2026)


zene: Joel P West
vezényel: Christopher Gordon
kiadás éve: 2026
kiadó: Hollywood Records
játékidő: 49:34




A Marvel egy Hollywood kulisszái mögé elkalauzoló, a fősodortól némileg elszigetelt nyolcrészes sorozattal jelentkezett, melynek az aláfestése is rendhagyó lett. Legutóbb a Mennydörgők* kapott a jól bevált formulától kissé eltérő képregényfilmzenét a Son Luxtól, a Wonder Man score-jával viszont elképesztően távol kerültünk attól, amire ebben a műfajban számítanánk. Joel P West 2021-ben már kellemes meglepetést okozott a szintén marveles Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája aláfestésével, s ez most megismétlődött. A buddy movie jellegű szériában nem éppen az akción van a hangsúly, a hangvétel is könnyedebb, így nem volt szükség nagy ívű motívumokra, de hogy egy szuperhősös produkció ennyire kedves és játékos score-t kapjon, arra nem tudnék hirtelen más példát írni. A régmúlt legszebb klasszikus filmzenei hagyományait felvonultató, csilingelő szimfonikus muzsika hallatán lelki szemeink előtt fellebeghet például A némafilmes, mert a zene itt is szinte mesélő szerepkörrel bír, de valamilyen könnyed francia alkotás is beugorhat – épp csak a harmonikaszó hiányzik. A dallamos, fülbemászó kíséret önálló hallgatnivalóként is nagyszerűen funkcionál, ami már csak azért is nagy szó, mert a szerzemények átlagos játékideje másfél perc sincs. Ez viszont nekem a hallgatások során egyáltalán nem, csupán a tracklistát böngészve tűnt fel, ami azt mutatja, mennyire erős a kompozíciók közti kohézió.

Mesterséges kegyelem (2026)
Mercy



zene: Ramin Djawadi
vezényel: Christopher Gordon
kiadás éve: 2026
kiadó: Lakeshore Records
játékidő: 57:55



A már hosszú évek óta monitorokon játszódó filmekre koncentráló Timur Bekmambetov producerként jegyzi a 2025-ös Világok harcát, mely hatszorosan tarolt az Arany Málna-átadón. Az idén bemutatott Mesterséges kegyelemhez már rendezőként adta a nevét, és a végeredmény ugyan kicsit sem mérhető a korábbi katasztrófához, de megmutatja, hogy az a filmnyelvi újítás, amely a visszafogottabb Keresésnél és az Eltűntnél még jól működött, egy akciófilmnél már megtöri a lendületet, sőt kizökkentő – ehhez pedig még hozzáadódik a toxikus főhős. Mivel a produkció központi témája az AI térnyerésének árnyoldala, a Trónok harca-folyam egykori zeneszerzője, Ramin Djawadi ezúttal nem a dallamokra koncentrált, hanem a technológiát állította középpontba. Bár a score feljátszásához nagyzenekart is igénybe vett, erre kevesen gondolnának a technós irányba elkalandozó szerzeményekből, annyira elektronikusnak hat az egész. A komponista nemcsak hagyományos módon használta a valódi hangszerek hangját, hanem kísérletezett is velük, akár felismerhetetlenné téve őket. A közeljövőben még jobban elburjánzó AI-t is szimbolizáló mű félúton helyezkedik el a hangdizájn és egy fojtott hangzásvilágú zene között, olyan elemek felhasználásával, mint például helikopter rotorja vagy mesterséges vokál. A soundtrack az első pillanatban beáll az erős közepes szintre, ahonnan aztán sem felfelé, sem lefelé nem leng ki. Bár itt a környezet adta magát, hogy ne egy szabványos, hanem egy modern, akár előremutató muzsika szülessen, ahhoz túl monoton lett, hogy emlékezetes akciózenéről beszélhessünk. A stáblista alatt a kiváló „Easy” szól a már említett Son Luxtól, és a formáció legismertebb száma sokkal emlékezetesebb, mint a score bármely pillanata.

Anakonda (2025)
Anaconda


zene: David Fleming
vezényel: Christopher Gordon
kiadás éve: 2025
kiadó: Madison Gate Records
játékidő: 40:48



Sokan egy Trópusi vihar szintű vígjátékban bíztak, de az Anakonda végül egy jelentéktelen, csak pár kisebb poénnal betaláló produkció lett. Zeneileg viszont kellemesebb a kép. Randy Edelman az 1997-es, itt egyfajta referenciaként szolgáló Anakondához egy egzotikus pillanatait illetően nagyon szép, horrorzenei viszonylatban viszont átlagos munkát szállított. A 2025-ös produkció nem folytatás, hanem az elődre épülő metafilm, ennek ellenére Edelman főtémája egy bizonyos halálesetkor felcsendül – a felhasználás helye és módja miatt egyszerre képviselve az utalást, a humort és a drámát. Ezt az átemelést leszámítva teljesen új score-t kapunk, mely a Hans Zimmer birodalmából érkező David Fleming (Superman, A hercegnő és a sárkány) műve. Az Amazonas közelébe – vagy jellegét tekintve akár Peruba – elkalauzoló, pánsípos, vérpezsdítő főtéma egy igazi filmzenei sláger lett, és noha párszor feltűnik, s ez marad az egyetlen erős motívum is, még épp sikerült elkerülni a túlhasználását. A score szimfonikus zenekarra íródott (leszámítva a gyerekkori videófelvétel szintipopos kíséretét), de az előadásába világzenei hangszerek is beemelésre kerültek, így hallhatjuk például a cuicát, ezt a brazil, tipikusan a riói karneváli forgatagot megidéző, nyikorgó, egyszerű instrumentumot is. A pergő dobmunkával dúsított akciótrackek működőképesek, az akusztikus gitár és a fel-felsikoltó fafúvósok is hozzátesznek a sikerhez, ám azért marad némi hiányérzetünk. Aki még barangolna ezen a kalandzenei környéken, de valami emlékezetesebbre kíváncsi, annak nem kell messzebbre mennie Edelman Hat nap, hét éjszakához komponált kíséreténél.

A nagy fogás (2026)
The Rip


zene: Clinton Shorter
vezényel: Matt Dunkley
kiadás éve: 2026
kiadó: Netflix Music
játékidő: 49:29



Joe Carnahan rendező (A szupercsapat, Fehér pokol) a kemény fickók történeteinek elmesélője, aki meglehetősen hullámzó teljesítményt nyújt. A hullám ezúttal sem a magasba nem emelkedik, de szerencsére a mélybe sem süllyed. Noha A nagy fogásban akadnak átlátszóan felvezetett fordulatok, vagy olyan mellékszereplő, akiről már a felbukkanásakor tudjuk, hogy sáros, Ben Affleck és Matt Damon párosa jól működik együtt, és a hiányosságok ellenére is egy nézhető mocskos zsarus mozit kapunk. A Carnahannel negyedjére kooperáló Clinton Shorter pályája ígéretesen indult a District 9-nal, majd a Pompeii zenéjével megmutatta, hogy nagyszabású történelmi produkcióknál is megállja a helyét, s még az olyan ujjgyakorlatai is korrektek lettek, mint a 2 kaliber vagy a Csempészek muzsikája. Azonban mára mintha átállt volna a céltalan effektzenékre, ahol a valódi – ki tudja, egyáltalán mi célból jelen lévő – zenekar játéka (melyhez a komponista itt gitáron és szintetizátoron tette hozzá a részét) morgó, fortyogó digitális basszusok lüktetésével és céltalan ütemek egyhangú sorozatával egészül ki. A nagy fogás sűrű éjszakai atmoszférájába mindez úgy-ahogy beleillik (azaz ott van, hogy ne legyen túl zavaró a csend), ám albumként szinte ugyanolyan kellemetlen és felesleges hallgatni, mint a szintén Carnahannel közös, 2025-ös Az óceán haragja aláfestését a szerzőtől, mert azt csak a viszonylag hangulatos ambientes lebegések különböztetnek meg az idei zsarumoziétól, de ezt leszámítva átfedés van közöttük, ami a két különböző filmműfaj miatt azért meglehetősen ellentmondásos.

Minden történetnek két oldala van (2025)
His & Hers


zene: Mac Quayle
vezényel: Geoffrey Pope
kiadás éve: 2026
kiadó: Lakeshore Records
játékidő: 52:36




A Netflix miniszériájának nagy furcsasága, hogy bár elég nehéz szimpatizálnunk akár a balfék nyomozóval, akár élete egykori szerelmével – egyben mai ellenfelével –, az önelégült riporterrel, mégis egy szórakoztató sorozatot kapunk, ahol a nagy leleplezést valószínűleg kevesen látják előre. A zenéért Mac Quayle felelt, akit elsősorban a Mr. Robot kapcsán szokás ismerni, s olyan további szériáknál működött közre, mint a Viszály, az Amerikai Horror Story vagy a Szörnyek harmadik, Ed Gain-es szezonja. A filmek vonatkozásában a legismertebbje Julia Roberts és Ethan Hawke végítéletfilmje, a Távol a világtól, ezen felül besegített kiegészítő zeneszerzőként Gustavo Santaolallának a kultikus játék, a The Last of Us második részénél. Quayle erőssége nem a maradandó, netán slágeres motívumok létrehozásában rejlik, pályája jelentős részében leginkább sötét atmoszférák megteremtésére törekedett, s ez nem történt másképp a Minden történetnek két oldala van esetében sem. Született egy jellegzetes téma a főcímhez, melyben a vonósok fenyegetettséget érzékeltetnek, ezzel minden epizód nyitánya során megadva az alaptónust. A zenekar és elektronika eltalált arányú ötvözésével előadott mű elsősorban sejtelmes, míg a feszültebb pontokon a col legno technika ad további hatást, amikor a hegedűhúrokat a zenészek a vonó farészével csapkodják. A főtémán kívül kevés erős darabot találunk a soundtracken (a legkiemelkedőbb az „I’m So Sorry” és a záró „Love is Relentless”), a muzsika pedig a jelenetekben is inkább a háttérbe húzódik, mégis egy tisztességes, zenei ijesztgetésektől mentes thrillerzenéről beszélhetünk.