Chris Carter több projektben igyekezett megvetni a lábát, ám a nagy lehetőség azzal érkezett el számára, hogy a Fox tévés részlegének élére kinevezett Peter Roth maga mellé vette fejlesztőnek. Ekkor rukkolt elő a kormányzati összeesküvéseken, idegen életformákkal kapcsolatos elméleteken, illetve paranormális jelenségeken alapuló ötletével, amit a csatorna döntéshozó testülete első körben elutasított, Roth azonban új meghallgatást harcolt ki a témában, ahol némi vonakodást követően engedélyt adtak a pilot epizódnak. Az ítészek később bizonyára egymás vállát veregették helyes döntésük nyomán, hiszen az X-akták úttörővé vált: a közönségsiker mellett televíziótörténeti mérföldkővé emelkedett, valamint rangos elismerések garmadáját gyűjtötte be, miközben tizenegy évadot és két mozifilmet forgattak belőle.


Éppen akkor éltem átmeneti korszakomat, amikor hazánkban műsorra tűzték az X-aktákat: a Baywatch, a Magnum és a Knight Rider még lekötöttek, de már a Vészhelyzet és az X-akták iránt is nyitottam – utóbbi ráadásul arra késztetett, hogy az idegen civilizációk létezésének kérdéskörében is elmerüljek. Hétről hétre szögeztek képernyő elé a húga idegenek általi elrablása hatására ufók és összeesküvés-elméletek megrögzöttjévé vált Mulder ügynök (David Duchovny), valamint racionalista társa, Scully ügynök (Gillian Anderson) kalandjai, melyeket időnként földhözragadt epizódok tarkították, ám az alapvető koncepció a globális konspiráció volt olyan, kulcsfontosságú karakterek gyűrűjében, mint Skinner igazgatóhelyettes (Mitch Pileggi) és a Szindikátus rejtélyes tagja, a folyton cigarettázó alak (William B. Davis). A folyam rajongójaként a mozifilmeket sem hagytam ki, sőt, mind az X-akták – Szállj harcba a jövő ellen, mind az X-akták: Hinni akarok premierhetén dupláztam belőlük.

Az X-akták – Szállj harcba a jövő ellen ugyan egy szériából nőtte ki magát, ennek megfelelően párbeszédeihez, karaktereihez rengeteg utalás fűződik, de Carter és a sorozat számos epizódját rendező Rob Bowman egy olyan mozit hozott össze, amely a rajongókat és a szériát mélységeiben nem ismerő nézőket egyaránt megszólította. A Nuts and Bolts fedőnéven forgatott projekt tehát képes önállóan helytállni, miközben fontos szerep hárul rá a folyamban azáltal, hogy történetével az ötödik és a hatodik évad közötti időszakot íveli át. Az ötödik szezon Vége epizódjában leégett irodájuk következtében bezárt részlegük miatt Scullyékat a terrorelhárítási osztályra helyezik át, ahonnan egy dallasi helyszínre hívják őket. A szövetségi akció félresikerül, a történet azonban csak ezután kezd izgalmassá válni: Mulder arról értesül, hogy az irodaház felrobbanása szándékos volt, semmi sem rajtuk múlott, viszont az eset mögött más rejlik, mint gondolják. Több sem kell neki, társát bevonva utánajárnak a kapott információnak, ám kisvártatva egy titkos program eltussolásának kellős közepén találják magukat, vagyis újfent olyan terepre tévednek, amitől – korábbi részlegüket drasztikus módon megszüntetve – igyekezett távol tartani őket a szürke zónában mozgó politikusokból és lobbistákból álló csoport.


A képi világon túl Mark Snow műve alapozta meg az X-akták atmoszféráját, azt, hogy a legbizarabb történetet is feszült figyelemmel kísérjük, ugyanakkor hangdizájnnal tarkított elektronikus score-ja önállóan hallgatva próbára tehet bennünket – jómagam az 1996-ban megjelent The Truth and the Light: Music from the X-Files kiadványt elegendőnek, a La-La Land Records négylemezes gyűjteményeit pedig fárasztónak tartom. Ám bármennyire számított a folyam védjegyének ez a fajta megközelítés, a nagyjátékfilm esetében az alkotók nemcsak változatos helyszínekben, látványosabb beállításokban, effektekben, illetve nagyobb perspektívájú történetben gondolkodtak, hanem nagyzenekarra alapozott score-ban is. „A mozifilm aláfestése sokkal inkább a sorozat dallamosabb részeit tükrözi, több zeneiséggel és motívummal, másképpen fogalmazva: egy tradicionálisabb utat követ elektronikus ambienttel tűzdelve. Lehetetlen lenne a szériára érvényes minimalista irányt követni. Egy tonna vizuális effekt és egyéb olyan dolog van benne, ami mellett a minimalizmus egydimenziós hatást keltene. Arra azonban igyekeztem ügyelni, hogy a zenei nyelv hasonlítson az előző két évad során fokozatosan végrehajtott változás végeredményéhez, hogy a produkciók ebből a szempontból is összhangban legyenek egymással" – nyilatkozta Snow. Olyan tételekkel lépett ki a keretek közül, jelölt ki új határokat, mint például a „Goop”, a „Cave Base”, a „Fossil Swings”, az „Ice Base” vagy a Bruno Coulais későbbi, Bíbor folyók inspirálta főtémáját eszembe juttató „Facts”.

Az új szemlélet mellett azonban a tradíció sem szenvedett hátrányt, sőt. Népszerű főtémája amellett, hogy zenekarra lett átültetve, kellően változatos megszólalásokban részesült, aminek egyebek mellett a kiadvány egészének lendületet adó „Threnody in X”-ben (ennek első felét főcímzeneként alkalmazták, a második pedig a játékidő derekán csendül fel), a „Crossroads”-ban, az „Out of Luck”-ban, a „Stung Kissing / Cargo Hold”-ban, valamint a „Carter Hug”-ban lehetünk fültanúi. A szerző visszautalásai viszont nem merülnek ki ennyiben: bár sokkal könnyebben befogadható muzsika született, telis-tele van hivatkozásokkal, és mivel többségük alig pár másodperces, így szemfülesnek kell lennünk, hogy észrevegyünk minden – filmes szlenggel élve – easter egget. A „Plague”-ba és a „Goodbye Bronschweig”-be például a The Truth and the Light „Introitus: Praeceps Transito Spatium”-jánál használt elektronikus hangzását csempészte bele Snow, a „B.C. Blood”-ban a „Cantus Exico”-ra tett utalást, a „Corn Hives”-ban az „Adflatus” hárfadallama bújik meg, a „Pod Monster Suite”-ben az „Insequi” első másodpercei köszönnek vissza és még sorolhatnánk. Ezek következtében a Szállj harcba a jövő ellen kísérete a vezérmotívumon túlnyúlva hordozza magában a már megszokott alapokat, így a filmhez hasonlóan egyszerre szolgálja ki a rajongókat és törekszik lekötni a Mulderéktől addig magukat távol tartókat.


A Szállj harcba a jövő ellen albuma érdekes zenei utazást kínál, és aki csak az X-akták, illetve a Millennium muzsikáját ismeri Snow-tól, ennél képbe kerülhet a szerző kvalitásaival – de tény, hogy jelen összképhez nagyban hozzájárult a hangszerelésért felelős Lolita Ritmanis, Deborah Lurie és Jonathan Sacks is. Engem alapvetően az olyan, nagyobb volumenű tételek fogtak meg, mint a „Threnody in X”, a „Soda Pop”, a „Cave Base”, a „Crossroads”, a Nyikolaj Rimszkij-Korszakov A dongója előtt tisztelgő „Corn Copters”, az „Ice Base” és a „Carter Hug”, melyek az addig tapasztaltaktól eltérő kontextusba emelik az X-akták zenéjét – ez később csupán a Hinni akarokban ismétlődik meg. Snow a hatodik évadtól kezdve több dallamosságot vitt a szériába, ám mivel tételei továbbra is hangmintákon alapultak, nem tudott úgy megnyílni, érzelmeket közvetíteni, mint itt a főszereplők emócióit nyomatékosító „Already Dead”-del, „Remnants”-szel, „Out of Luck”-kal vagy a „Stung Kissing / Cargo Hold” első felével. A végeredmény tehát impozáns, ami felől Bowmannek kezdetben erős kétségei voltak: keveselte a vonósokat, holott a The Hollywood Studio Orchestra közel háromnegyedét ők tették ki. A direktor kétkedésének úgy vették elejét, hogy először az elektronikus részeket rögzítették, majd a zenekar ezekkel együtt játszotta fel a rájuk vonatkozókat, ami meggyőzte Bowmant.

A tematikus tételek mellett a hamisítatlan X-hangulat is az első perctől képviselteti magát, így a kevésbé fülbemászó tételekben sem szenvedünk hiányt. A sort a „B.C. Blood” nyitja, de a „Plague”, a „Come and Gone”, a „Trust No One”, a „Mind Games” és a „Pod Monstar Suite” is erre épül. Ezek kontrasztban állnak az eddig említett trackekkel, s időnként az a gondolat merül fel bennem hallgatásukkor, miszerint Snow a zenekar hangolását, illetve az elektronikus effektek random csokorba gyűjtését próbálta zeneként tálalni. Szerepük azonban fontos, a film alatt működnek, amire elég példaként felhozni az ősember gyanús, olajszerű anyaggal való találkozását aláhúzó „B.C. Blood”-ot: ez kellő izgalmat és feszültséget kölcsönöz a jeges barlang belsejének egyszerűsége okán ingerszegény környezetben zajlódó cselekménynek.


Az X-akták – Szállj harcba a jövő ellennél csekély figyelmet fordítottak a dalokra, ezzel szemben nem sajnálták az időt a The X-Files: The Album soundtrackre, amely mindössze a bárjelenet zenegépből szóló „Crystal Ship”-jével (előadója az X nevű zenekar), valamint a stáblistazeneként alkalmazott, Noel Gallagher-féle „Teotihuacan”-nal és a Foo Foghters „Walking After You”-jával mutat párhuzamot az alkotással. 2014-ben a La-La Land Records egy bővített score-t is kiadott (de nem a teljes anyagot, mivel az utolsó jelenet alatt hallható „Smoking Telegram” már a The X-Files Vol. 4. gyűjteményben kaphatott helyet), ám bármennyire is kedvelem ezt a muzsikát, mindössze hét perccel hosszabb az Elektráénal, ami így is bőséges.