„Amikor Tim felhívott és elmondta, hogy mi csináljuk a Wednesdayt, megszeppenés helyett visszakérdeztem: ’Mi tartott ilyen sokáig?’” – nyilatkozta Danny Elfman. Ezelőtt sosem gondoltam erre a párosításra, holott, ha jól belegondolok, kinek lenne testhezállóbb feladat a galád családra épülő produkció, ha nem Tim Burtonnek? A filmes olyan korábbi vállalásai mutatnak párhuzamot a Charles Addams által 1938-ban létrehozott, fekete humorral és természetfeletti dolgokkal fűszerezett ötletével, mint a Beetlejuice – Kísértethistória, a Karácsonyi lidércnyomás, A halott menyasszony, a Batman vagy az Ollókezű Edward. Ennek jobban utánanézve aztán rájöttem, hogy én vagyok lemaradva, neve ugyanis már az 1991-es első mozi kapcsán felmerült, ám akkoriban más alkotásokon dolgozott, így nem tudott eleget tenni a felkérésnek, majd későbbi, 2010-es, stop-motionös ötlete is kútba esett. Így az egyéni látásmódú direktor és a finoman szólva sem szokványos Addamsék találkozása harminc évig váratott magára.


A Wednesday körül hatalmas lett a felhajtás, premierje után mindenki erről beszélt, cikkek sokasága titulálta az év sorozatának, és én ilyenkor óvatosan kezdek közelíteni a produkciókhoz, tartva attól, hogy a túlzott hype nem arányos a minőséggel. A nyolcrészes miniszéria azonban már az első felvonással beszippantott, és végig hatása alatt voltam, amit a képi világnak, a fanyar humorban bővelkedő forgatókönyvnek, illetve a zenének éppúgy betudok, mint a címszereplőt megformáló Jenna Ortega, Catherine Zeta-Jones (Morticia), Luis Guzmán (Gomez), Emma Myers (Wednesday szobatársa, a vele totálisan ellentétes személyiségű Enid) és Fred Armisen (Fester) alakításának. A fura szokásokkal felvértezett famíliával az Addams Family – A galád család apropóján találkoztam először, amelyet a mai napig kedvelek, bármikor képes vagyok leülni elé, pozitívumait pedig pontosan azon összetevőinek tudom be, mint a Wednesday esetében: a hangulatnak, a színészeknek és a score-nak. A mostani széria ráadásul számos korábbi Addams-kalandra tesz utalást: a főcímzenével, azzal, hogy Jericho város kirakatainak egy részét az első rajzfilmsorozatból emelték át, míg az íjászjelenettel a nyitó mozira kacsintottak ki, amelyben annak idején Christina Ricci személyesítette meg Morticia távolságtartó, lázadó kamaszlányát, most viszont az antagonista Marilyn Thornhill bőrébe bújva tért vissza eme univerzumba, és még sorolhatnánk a hommage-okat.

Ezek tökéletesen felülírták az alapkoncepciót, amivel hiányukban nem sokat tudtam volna kezdeni. A Wednesday forgatókönyvírói, Alfred Gough, Miles Millar és Matt Lambert gyakorlatilag ötvözték Addamsék és Harry Potter univerzumát (valamint más, hasonló fantasyk ötleteit), amit aztán egy rejtély felgöngyölítésével öntöttek nyakon. A történet szerint Wednesdayt kirúgják a középiskolából, így kénytelen a Nevermore Akadémián folytatni tanulmányait, mely intézmény a hozzá hasonlóan furcsa diákok otthona: vérfarkasok, szirének, vámpírok és egyéb szerzetek ülnek az iskolapadban, így akár a Roxfortba is járhatnának. Ez a vonal nem feltétlenül szimpatikus, ahogyan az sem, hogy címszereplőnk gyilkosságok után nyomoz, bár utóbbinál pozitívum, hogy kutatgatását remek oldalszálak szegélyezik.


Az első epizódra másfél hónap állt Elfman rendelkezésére, így ki tudta dolgozni a főbb témákat és a gótikus hangulatot, ráadásul egy olyat is sikerült megvalósítania a már említett klasszikus főtéma bevonásával, amihez hasonlóhoz sohasem járult hozzá Burton. „Tim ragaszkodni szokott ahhoz, hogy ne folyamodjunk ilyenhez. A Batmannél nem nyúlhattam vissza. A majmok bolygójánál szintén nem. A Charlie és a csokigyár esetében sem hivatkozhattam. Mindig azt mondja: ’A nulláról akarom kezdeni.’ De a Wednesdaynél sokkal nyitottabb volt, folyton azt hajtogattam neki, hogy szeretnék egy csembalót bevonni, valamiképp kapcsolódni az eredetihez. Egyszer csak azt felelte: oké, tegyük meg! Ez azon motívumok közé tartozik, amelynél a világ legkönnyebb dolga a társítás” – mesélte a komponista, aki így adaptálhatta Vic Mizzy dallamát, amely nélkül, valljuk be, üres lenne Addamsék története. Emellett a jellegzetes csettintés is egyfajta főhajtás a hatvanas években futott sorozat előtt (ezzel jut be főhősünk a titkos társaság rejtekhelyére), ám az első négy rész rendezését követően kreatív producerként háttérbe húzódó Burton engedélye ellenére a zenei kikacsintások nem öltöttek túlzó méretet. Elfman az eredeti téma első négy hangjára szorítkozott („Wednesday Main Titles”, „Secret Library”, „Wednesday End Titles”), az új motívumot pedig annak három hangjegyéből indította, amire mások mellett a „Morticia and Wednesday” is épül.

Az első etapot követően a zenére vonatkozó határidő tíz napra csökkent, a kezdetben két epizódra szóló szerződését pedig négyre hosszabbították meg, ami leterhelte Elfmant, ezért bevonta Chris Bacont, akivel olyan filmeken dolgozott együtt, mint a Dolittle, a Doctor Strange az őrület multiverzumában, a Dumbó, A Grincs vagy a Mr. Peabody és Sherman kalandjai. Bacon – aki egy interjú alkalmával a „Vészhelyzet esetén betörni!” feliratú üveg mögött ülő fickóként jellemezte magát – kezdetben társzeneszerzőként szegődött mellé, az utolsó négy epizódhoz azonban már egyedül, Elfman zenei világát szem előtt tartva szállította a kíséretet. Nem mellesleg munkájukhoz hazánk művészei is hozzájárultak, score-jukat ugyanis a fővárosunkban rögzítették a Budapest Scoring Orchestra közreműködésével, akikhez Burton produkciós cégén keresztül, 2022 elején érkezett a felkérés – a szerzőpáros online vett részt a felvételeken. A zenekar évről évre egyre ismertebb Hollywoodban, s olyan alkotásokból vette ki részét, mint például a Mission: Impossible: Leszámolás – Első rész, a Nyerd meg az életed című sorozat, a M3gan, az M. Night Shyamalan-féle Idő, a Wallace és Gromit: A szárnyas bosszúja, vagy a Star Wars Lázadókra keresztelt animációs széria. A csapat a második évadnál is visszatért, a zeneszerzői posztot pedig immáron csak Bacon töltötte be, aki úgy tologatta ki a határokat, hogy közben tiszteletben tartotta az első évad hangulatát, főbb motívumait.


Kedvenc tételeim a nyitány („Wednesday Main Titles”) a „Thing Follows Rowen”, a „Secret Library”, a „Wednesday on the Case”, az „Annoying Distractions”, a Wednesday és Fester motorozását kísérő „Let’s Roll”, a „Goody Heals Wednesday”, az „Enid to the Rescue”, a „The Hug”, valamint a „Wednesday End Titles”. Ezek az egyértelmű favoritok, a score kereteiből kilépve pedig további három zenét tudok kiemelni, és természetesen mindegyik a különc címszereplőhöz kapcsolódik, aki a cselekmény előrehaladtával szocializálódik, hála Izének, illetve az idegesítő mellékszereplő fogalmát maximálisan kimerítő, mégis rokonszenves Enidnek. Az egyik a Rolling Stones „Paint it Black”-jének csellós átirata, a másik a szoboravatón előadott „Tél – 1. tétel, Allegro non molto” Vivalditól, a harmadik pedig az Ortega által koreografált tánc alatti The Cramps-dal, a „Goo Goo Muck”. E trió a betétdalos albumról is visszaköszön, de fontosnak tartom megjegyezni, hogy kevésbé lennének hatásosak a látottak (a „Paint it Black”-nél és a „Tél – 1. tétel, Allegro non molto”-nál egyaránt zseniális a képsorok atmoszférája és a vágás), továbbá az egyre feljebb ívelő karriert építgető színésznő hiányában, emelem kalapom az ezen filmrészletekből sugárzott kohézió előtt. Biztos vagyok abban, hogy Ortega sajátos performansza évtizedek múltán is éppoly emlékezetes lesz, mint például John Travolta és Uma Thurman tánca a Ponyvaregényből vagy a Dirty Dancing – Piszkos tánc és a Grease máig gyakran emlegetett momentumai.


Ortega úgy kelti életre Wednesdayt, hogy annyira kívánjunk távolságot tartani tőle, mint amennyire barátkozni vele, s e kettősség a score-ban is megmutatkozik, a gótikus elemekkel átszőtt aláfestés egyszerre szórakoztató, kimért és sötét, melyek kölcsönhatásban állnak a látottakkal. A „Wednesday Main Titles” ízig-vérig Elfman-muzsika, dallamsora éppúgy átjárja az egészét, ahogyan a címszereplő a történetet: alig van olyan track, amelyben ne csendülne fel zongora, rezesek vagy épp vonósok kíséretében, ami érthető koncepció, ugyanakkor a digitális formában és bakeliten megjelent filmzenealbum kétórás játékidejét folyamatos visszaköszönése fáraszthatóvá teheti azok számára, akik nem rajongók vagy nem ismerik a szériát. Mi tagadás, tömény a Wednesday score-ja, de egyrészt Elfman sem tartozik a könnyed komponisták sorába, másfelől darkos stílusát itt maximálisan felszínre hozhatta, mely ziccert sem ő, sem a stafétát átvevő Bacon nem hagyta ki. Ám amennyire sötét, annyira érzelmes is, ami távolságtartó főhősünk esetében a melankóliában merül ki: míg előbbit a rezesek, a kórus és a cimbalom szolgáltatja, addig utóbbi a csellószólamoknak köszönhető. Az instrumentum (melyen a főszereplőt is többször látjuk játszani) hangterjedelme folyamatosan lépést tart Wednesday jellemfejlődésével, aminek állomásai olyanokban figyelhető meg, mint a „Morticia and Wednesday”, a „Dress Shopping”, az „A More Than Adequate Father”, a „Wednesday Packs Up” vagy épp a „Roomies No More”.

A főtéma olyan sokszor van jelen, hogy képes elvonni a figyelmet a többi megoldásról (ezt időnként én is tapasztalom), holott számos zseniális ötlettel, színfolttal találjuk szemben magunkat. Ilyen például a „Morticia and Wednesday”, melyben csodálatosan fordítódik le az anya oltalmazó szeretete és lánya ridegsége, majd torkoll egy sejtelmes elektronikus hangokkal tűzdelt motívumba. Ide sorolhatnám még a kicsit Men in Black-esre sikerült „Wednesday on the Case”-t, a szárnyaszegettséget sugalló „A Dove and a Raven” – „A More Than Adequate Father” párost, a Fester szétszórtságát csembaló mellett thereminnel is aláhúzó „Uncle Fester”-t, a felhőtlen lazaságot sugalló „Let’s Roll”-t és a drámával átitatott „Goody Heals Wednesday”-t.


Bár többnyire előbb hallgatok meg egy zenét, mint hogy a hozzá kapcsolódó alkotást lássam, a Wednesday azok közé tartozik, ahol fordítva történtek a dolgok. Ennek tudom be, hogy az egy és háromnegyed órás játékidőt – ami e szériánál nem sok, lévén az epizódok teljes hossza ennek négyszerese – nem találtam vállalhatatlanul töménynek, a helyenként erősen spoileres trackcímek pedig segítettek, hogy behatároljam, melyik tétel hol csendül fel. És jelen esetben nemcsak a Danny Elfman (akitől a 2025-ös Dracula: A Love Tale muzsikája kevésbé lett eredeti) és Chris Bacon munkájába betekintést engedő score-t ajánlom mindenki figyelmébe, hanem a kurta, mindössze hét számból álló válogatásalbumot is.