Semmi extra, mégis kihagyhatatlan. E szabatos megfogalmazást tartom helytállónak James Horner Végveszélyben ihlette kíséretének tömör jellemzéséhez, amely közel áll hozzám, de időnként felteszem magamnak a kérdést: vajon akkor is így vélekednék róla, ha nem azon score-ok egyike lenne, amely hozzájárult ahhoz, hogy a szerző rajongójává váljak? Jelen esetben ugyanis Horner művének ereje – a Deep Impact, a Joe, az óriásgorilla vagy épp A kétszáz éves ember aláfestéséhez hasonlóan – nem eredetiségében, egyediségében rejlik, hanem abban, amilyen hatással van a nézőre. Emlékszem, mennyire tekintélyt parancsolónak éreztem  a karibi térséget a „Main Title / A Clear and Present Danger”-re szelő járőrhajót, hogyan nyűgözött le a Jack Ryan (Harrison Ford) konvoján történő, „The Ambush”-sal aláhúzott rajtaütés, és hogy örültem A bolygó neve: Halálból ismert dallamok visszaköszönésének („Looking for Clues”). Amint lehetett, be is szereztem a Milan Records korongját, aminek idestova harminc éve.


A Végveszélyben (amelynek eredetije Kokainháború és A kokain akció címmel egyaránt megjelent nálunk) sorrendben a harmadik Ryan-adaptáció, és a második olyan, ahol Ford öltötte magára a Tom Clancy által életre keltett CIA-elemzőt – nem mellesleg a folyam ezen felvonását láttam legtöbbször, így nem kevés elfogultsággal rendelkezem irányában. Clancy nyilvánosan is gyakorta bírálta a köteteiből született mozikat, mivel azok eltávolodtak forrásuktól, de aztán mindig zöldágra vergődött a Paramounttal a következő történet jogai kapcsán, majd ismét ugyanabban a mederben találta magát: kritizálás és újabb kötélnek állás. Hogy mennyire mást láthatunk, mint olvashatunk, és milyen szinten épült fel emiatt egy párhuzamos Ryan-világ, azt csupán a fórumokon, weboldalakon fellelhető információkból sejtem, mivel egyetlen kötetet sem olvastam a szériából. Pusztán a filmekről tudok nyilatkozni, melyek közül a Végveszélyben a legnagyobb kedvencem: Fordé mellett Willem Dafoe karakterét, a szintén az ügynökség keretébe tartozó John Clarkot éppúgy érdekesnek tartom, mint az ellenoldal képviselőit, Cortezt és Escobedót, akiknek megformálására tökéletes választásnak bizonyult Joaquim de Almeida (Desperado) és Miguel Sandoval (Szóljatok a köpcösnek!).

Két évvel a Férfias játékok után a stúdió ismét Phillip Noyce-t szerződtette rendezőként, holott ezt eredetileg a Vadászat a Vörös Októberrét jegyző John McTiernan tervezte vászonra vinni. A producerek azonban az ezzel párhuzamosan előkészített Férfias játékok-forgatókönyvet jobbnak ítélték, ezért annak adtak zöld utat. Az ennek hátterére irányuló kérdések egyikére így válaszolt később McTiernan: „Ők inkább azt akarták megvalósítani, amiben az Ír Köztársasági Hadsereg volt a gonosztevő. Alec Baldwin [Ryan első alakítója] és én azonban egyaránt ír-amerikaiak vagyunk, és emiatt kissé kényelmetlenül éreztük magunkat, mivel ez valahol a mi örökségünk is. Volt egy másik forgatókönyvük, amelyet mindketten szerettünk volna megvalósítani, de különböző okokból úgy döntöttek, hogy mégse tegyük”. Mire azonban a Végveszélyben első, John Milius-féle forgatókönyvét Steven Zaillian (A tetovált lány) és a korábbi etapoknál közreműködő Donald E. Stewart a Paramount igényeinek megfelelően átformálta, és így az a gyártási szakaszba léphetett, már nem McTiernan, hanem Noyce számított befutónak. A kolumbiai drogmaffia elleni küzdelemről szóló mozi a különféle nyomások hatására megannyi eltérést mutat a forrásanyagától, ami elsősorban a kilencvenes évek derekát jellemző politikai helyzetnek, a könyvszéria eseményei között eszközölt időbeli ugrásoknak/összevonásoknak, valamint a Ryan klasszikus elemző helyett akcióhősként való ábrázolásának tudható be.


Noyce, Mace Neufeld és Robert Rehme producerek, Zaillian, Ford és szereplőtársai, Anne Archer, James Earl Jones, továbbá a vágó Neil Travis és az operatőr Donald McAlpine mellett Horner is visszatért, aki ezúttal tempósabb, hazafiasabb muzsikával rukkolt elő. Az újdonságot a rezesekre és dobokra épült, az Egyesült Államok rendfenntartó szerveinek nagyságát, rendíthetetlenségét szimbolizáló vezérmotívum (mely a „Main Title / A Clear and Present Danger”-től jelen van) szolgáltatja, valamint a kartell szimbolizálása. Míg a Férfias játékoknál az IRA-terroristák veszélye okán a kelta motívumok színesítették Horner művét, addig itt Kazu Matsui sakuhacsi-előadása teszi ezt, igaz, nem odaillő módon, mert bár hasonlóan szólaltatja meg, mint a pánsípot, e hangszer hazája Japán, nem pedig Kolumbia. Ettől függetlenül a képsorok alatt remekül helytáll a koncepció, miközben szerzője arra is ügyelt, hogy az előző Ryan-kalandhoz alkalmazott motívumok egyike is visszatérjen (például a „Looking for Clues”-ban). Ezek összessége a Végveszélyben aláfestését erősebbé, jellegzetesebbé tette elődjénél, hovatovább újabb ASCAP-díjat hozott a komponista számára.

Az eddig említett trackek helyet kaptak az összes fontosabb tételt magában foglaló Milan-korongon, ezért bármennyire is kedveltem a score-t, amikor az Intrada előállt a közel negyven perccel megtoldott összeállításával, nem éreztem szükségét beszerzésének. Évekkel később azonban újból meghallgattam a bővített anyagot, mely olyan tételekkel kezdett megfogni, mint a „President’s Mission”, a „Greer Signs Memo”, a „Moira’s Fatal Phone Call”, a „Cortez Kills Escobedo” és a „Woodroom / Finale”. Tették mindezt úgy, hogy közben szemernyit sem változott a művel kapcsolatos véleményem, egész egyszerűen azt kezdtem élvezni, hogy hosszabban hallgathatom Horner munkáját, amely amellett is kikapcsol, hogy sok korábbi dallamát idézi meg. Mire ráeszméltem arra, hogy mégis szükségem lenne az Intrada kiadványára, már nem volt kapható, így maradt a kivárás. A La-La Land Records rukkolt elő vele újból, és immáron a teljes score-t prezentálta, a játékidő azonban – a bónuszokat leszámítva – alig egy perccel hosszabb az Intrada-félénél, ami a „Main Title / A Clear and Present Danger”, a „Blow Up Narcotics Plane”, a „The Ambush”, a „Greer’s Funeral / Betrayal” és a „Woodroom / Finale” pár másodperces eltéréséből adódik. Ennek alapján tehát egyik sem nevezhető szignifikánsabbnak a másiknál…


A „Main Title / A Clear and Present Danger” fanfárjai a „Truth Needs a Soldier / End Title”-ben térnek vissza egyértelműbben, ugyanakkor alkotóelemei az akciótételek mindegyikében tükröződnek pörgős dobütemek, dinamikus rezes és vonós jelenlét képében, olyanokat kirobbanóvá téve, mint az „Operation Reciprocity”, a „The Ambush (film version)”, a „Deleting the Evidence” második fele, a „Second Hand Copter”, a „Cortez Kills Escobedo” vagy a „Woodroom / Finale”. Ezek mindegyike ízig-vérig Horner-akció, minden pillanatukban karöltve jár egymással a feszültség és a lendületesség, az elektronikus elemekkel felvértezett, elsöprő erejű zenekari előadás, mindaz, ami miatt egykoron felfigyeltem a szerzőre. Imádom az ilyen típusú megmozdulásait, azt, amilyen kitörésekre képes sarkallni a zenészeket, s azon kézjegyeit, melyeket albumról albumra haladva önismétléseknek tekinthetnénk, de a hozzájuk tartozó produkciók alatt mindig helytállnak.

A Végveszélyben azonban alapvetően nem akciófilm, hanem egy krimi, mely az Amerika és Kolumbia közötti drogútvonalra lett felfűzve korrupt politikusokkal, CIA-alkalmazottakkal és a kartellen belüli érdekellentétekkel fűszerezve, s ennek megfelelően a score-t is a visszafogottabb, kevésbé harsány tételek uralják. Míg az Egyesült Államok térfelén zajló eseményeket főként a Horner által is megszólaltatott szintetizátorokkal elegyített zenekari megoldások kísérik („President’s Mission”, „Jack’s New Office”, „Greer Signs Memo”, „Jack Briefs FBI / President”, „Moira’s Fatal Phone Call” és társaik), addig a drogcsempészek tevékenysége a japán instrumentum hangjával támogatódik („Cortez Arrives in U.S.”, „Try Lindo Brand”, „Escobedo’s New Friend – Part 1”). Az első csoportban lévőkkel Ryan és korrupt kollégája, Ritter (Henry Czerny – Mission: Impossible), valamint cinkostársa, a nemzetbiztonsági tanácsadó (Harris Yulin – Kiképzés) macska-egér játéka, a másodikban pedig Cortez és Escobedo színtere jelenik meg, a két oldal elegyét („Blow Up Narcotics Plane”, „Fire in the Hole”, „The Laser-Guided Missile”, „Jack Sees Bombing”) pedig azon kartell elleni titkos CIA-bevetések ihlették, melyet a maréknyi elit katona hajt végre Clark (Dafoe) irányításával. A forgatókönyv szépen felépített, mindig van egy kis pörgés, amit a kémfilmekhez méltó feszültség követ, s ezek egészen addig váltakoznak (némi személyes drámával átitatva azáltal, hogy Ryan elveszíti felettesét és barátját, a James Earl Jones alakította Greert), míg el nem érjük a végkifejletet. E tematikát a kíséret is szorosan követi, mígnem a hangulatok közötti váltakozást az „Escobedo’s New Friend – Part 1”-tól kezdve a tetőpontig („Woodroom / Finale”) történő fokozás nem váltja fel.


A Végveszélyben score-ját kétféleképpen lehet hallgatni. Vagy arra figyelünk, azon bosszankodunk, mely pillanata idézi fel A bolygó neve: Halál, az Őrjítő vágy, a Különleges küldetés, a Viharszív, a Komputerkémek és A Pelikán ügyirat dallamait, atmoszféráját, vagy hátradőlünk, hogy – kikapcsolva a szerző önismétléseivel kapcsolatos gondolatainkat – átadjuk magunkat a zenei élménynek. Én utóbbit szoktam tenni, ráadásul igen gyakran: a legtöbbször elővett James Horner-korongjaim egyike volt a Milané, amelyet 2022 nyarán a La-La Land-féle kiadvány váltott fel.