A Takara Tomy és a Hasbro alakváltó robotjai 1984 óta népszerűek, mégis szkeptikus hangvételű kommentek sokaságával lehetett találkozni azon hír szárnyra kelését követően, miszerint mozifilmet alapoznak rájuk. A produkció fedélzetén aztán sorakozni kezdtek a garanciát biztosító nevek: a Paramount és a DreamWorks gyártóként fogott össze, és amíg Steven Spielberg producerként, illetve Michael Bay rendezőként, addig Roberto Orci és Alex Kurtzman forgatókönyvíróként csatlakozott a csapathoz. A történet csiszolása, a forgatás és az utómunkálatok három évig tartottak, erőfeszítéseik pedig nem várt mértékű sikerbe torkolltak, 2007 nyarának legnagyobb durranását hozták el. A kritikusok egyszerre titulálták látványosnak és bugyutának a Transformerst, ám eközben a felnőtt közönség gyerekeket megszégyenítően került az autóvá, kamionná, motorrá, rádióvá, repülővé, helikopterré és egyéb műszaki eszközökké alakuló robotok hatása alá. A játékfigurák karakterei még inkább a popkultúra részévé váltak, ráadásul a mozi marketingje is kapott egy külső támogatást azáltal, hogy a személyautókról és a kamionokról Autobot-, illetve Álca-jelek kezdtek visszaköszönni.


Gyerekkorom óta kedvelem az alakváltókat, akikkel a német csatornákon futott rajzfilmsorozat révén találkoztam először, majd miután hazánkban is bemutatták, magyar nyelven követtem tovább kalandjaikat – emellett voltak kisméretű robotjaim is, de nem számottevő mennyiségben. Bay filmtervének híre ugyanakkor hidegen hagyott, sőt, egész addig nem foglalkoztam vele, amíg az aláfestés hivatalosan meg nem jelent. A környezetemben mindenki arról beszélt, milyen jó kikapcsolódást biztosít a produkció, és hány alkalommal látta már, én azonban a bootleg kiadványnál tovább nem merészkedtem e témában, ráadásul mivel a Steve Jablonskytól hallottak nem tetszettek, a Bay-sztori iránti érdektelenségem csak mélyült. Ám miután az egyik szerkesztőtársam beszerezte a Warner kiadványát, és ízelítőként megmutatott néhány tételt, az ismerős megoldások sokasága ellenére azt kezdtem érezni, hogy nekem is szükségem van erre a korongra, lendülete, fülbemászó dallamai ebben a tálalásban magukkal sodortak, nem mellesleg meghozták kedvemet az Autobotok és az Álcák ezen összecsapásához.

A robotok átalakulása lényegesen látványosabb, részletgazdagabb a rajzfilmekben látottaknál, ami előtt le a kalappal. Az, hogy milyen pontokon mentek szembe az addigi Transformers-univerzummal, mennyi új szálat szőttek bele a forgatókönyvbe, éppúgy nem zavart, mint hogy a cselekményt egy kocsi–fiú kapcsolatra (Űrdongóéra és a Shia LaBeouf alakította Sam Witwickyére) építették, sőt, utóbbit kézenfekvőnek véltem, hisz a fiatalok számára a felnőtté válás egyik szimbóluma a jogosítvány és a kocsi megszerzése. Amiért mégsem szippantott be maradéktalanul a produkció – és később is inkább érdeklődő követőjévé váltam a folyamnak, mintsem rajongójává –, az az, hogy nem kapcsolódtam a karakterekhez. LaBeouf és a barátnőjét megformáló Megan Fox bár főszereplők, éppoly díszletek, mint a helyszínek vagy az összes többi ember (Jon Voight, Josh Duhamel, Tyrese Gibson, John Turturro és Kevin Dunn egyaránt tudnak jobbak lenni), a robotok jellemvonásairól, viselkedéséről pedig lerí Bayék gyerekek és felnőttek iránti megfelelési kényszere. Skorponok sivatagi akcióját imádom, akárcsak azt, ahogy Barikád rendőrautóként üldözi Samet, majd Űrdongó közbelép, de amikor Optimus fővezérék a Witwicky-háznál próbálnak elbújni, vagy az idegesítő mellékszereplővé redukált Tomboló feltűnik a vásznon, olyan, mintha másik filmet néznék.


„Egy nap még Hans Zimmer is azt kérdezte, hogy ’Ráébredtél már arra, hogy olyat írtál, ami a kultúra részévé vált?’ Azt feleltem, hogy nem tudtam, és igazából nem is vettem még észre, de különösen tőle esett ez jól, aki időről időre olyanokat készít.” E mondatok számos alkalommal köszönnek vissza a Jablonskyval készült interjúkból, ezen művének ismertetőiből, ami érthető, hiszen tényleg olyan aláfestés született, amire sokan felfigyeltek, még az instrumentális kíséretekről ritkán szót ejtő kritikusok is kitértek rá. A filmzenebarátok körében azonban nem aratott osztatlan sikert, mert bár tény, hogy fokozza a géptitánok összecsapásait, a főszereplők heroikus küzdelmét, ám ha ettől eltekintünk, nem több egy Remote Control-féle (Hans Zimmer cége) erődemonstrációnál. Bárhogyan ítéljük meg, tagadhatatlan, hogy az embereket éppúgy egy lépéssel közelebb hozta a filmzenékhez, mint például Klaus Badelt A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka ihlette munkája. Popularitása ennyi év elteltével sem kopott, így a filmzenei koncerteken az „Arrival to Earth” című téma Ennio Morricone A Jó, a Rossz és a Csúf-főtémájához, John Williams „Imperial March”-ához és Lalo Schifrin „Mission: Impossible”-jéhez hasonlóan kötelező programelemmé vált.

A premierrel párhuzamosan mindössze az olyan zenekarok számait csokorba szedő soundtrack jelent meg, mint a Smashing Pumpkins („Doomsday Clock”), a Disturbed („This Moment”), a Him („Passions Killing Floor”), a MuteMath (akik „Transformers Theme”-je egyedüliként tisztelgett a rajzfilmsorozat előtt) vagy a későbbiekben e folyammal összefonódó Linkin Park („What I’ve Done”). A lemez kellő mértékben fogyott, de Jablonsky szerzeménye olyannyira felkorbácsolta az érdeklődést, hogy a rajongók a kiadása érdekében aláírásgyűjtésbe kezdtek, ami ahhoz vezetett, hogy három hónappal a bemutató után, a szerző születésnapjára időzítve a score is elérhetővé vált – mindeközben az alkotók arról kezdtek beszélni, hogy ezzel az albummal is kezdettől fogva számoltak, ám a folyamatok ilyen-olyan okokból elhúzódtak. Akkora érdeklődés övezte a CD-t, hogy a legyártott mennyiség záros határidőn belül elfogyott, így manapság csak másodkézből, magas áron lehet hozzájutni, ellentétben a betétdalos The Albummal, amelyre szinte fillérekért lecsaphatunk.


A nyolcvanas évek folyamán készült sorozatnál, illetve az azon alapuló egész estés rajzfilmnél Johnny Douglas, Robert J. Walsh és Vince DiCola szolgáltatták a kíséretet, Bay viszont kategorikusan ellenezte dallamaik felhasználását – egyedül a már említett, MuteMath-féle „Transformers Theme” kapcsán engedett ebből. Ez volt az egyik instrukciója Jablonsky irányába, akire gyakorta bízta magát A szigetet követő robottörténetek mellett, függetlenül attól, hogy az adott alkotásnál direktorként vagy producerként volt jelen (Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból, Pain & Gain, Péntek 13., Országúti ámokfutó, A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet, Rémálom az Elm utcában). Egyetértettek abban, hogy bár a sztori középpontjában gépek állnak, nem fémes, hanem szimfonikusok tolmácsolta hangzásra van szükség: „Szerettük volna, ha a zene egyfajta érzelmi kapcsolatot biztosít az emberek és a robotok között. Utóbbiak önálló személyiséggel bírnak, de fontos szerepe van Sam Autobotokkal kialakult kapcsolatának is. Bay azt akarta, hogy a közönség együtt érezzen a karakterekkel, ne csupán annyit mondjon rájuk, hogy klasszak" – mesélte a komponista. Így döntően hatvanhat vonósra, tizennyolc fúvósra, hat ütőhangszeresre, valamint egy kórusra építkezett (igaz, előadásuk helyenként olyan keverésben részesült, mintha hangminták lennének), az elektronikus elemek pedig kiegészítő szerepet kaptak – bár utóbbiak az Álcák színrelépésekor („Decepticons”, „Frenzy”, „Sam on the Roof”) dominánsabbak, a velük karöltve járó, baljós hangvételű énekkel válnak az antagonisták igazán fenyegetővé, rideggé.

A szerző a vezérmotívumok megalkotásával látott neki a munkának: „Rengeteg témát készítettem, írtam és írtam, annyit, amennyit csak tudtam, mert nagyon akartam a projektet, az pedig, hogy Spielberg is részt vesz benne, folyamatosan a szemem előtt lebegett. Több lehetőséget szerettem volna felkínálni nekik, emlékszem, nagyon sokat komponáltam. Legtöbbjük a filmbe is bekerült, de a kulcstéma érdekes volt” – nyilatkozta. „Megírtam azt, amit ma fő Autobot-témának tekintenek. Elkészült, összeállt, mégsem tudtam igazán, mit kezdjek vele. Michael felfigyelt rá, Hans is azt mondta, hogy jó, mindenkinek tetszett ez a rész. Nem hittem volna, hogy ennyivel jobb lett a többinél” – tette hozzá. Az Autobotoké mellett az Álcák („Decepticons”), a hőstémaként szolgáló „The All Spark”, valamint Optimus és Űrdongó motívumai („Optimus”, „Bumblebee”) készültek el először, majd a továbbiakhoz is ezek hangulatához idomulva közelített, de közben végig biztonsági játékos maradt, azaz könnyen megjegyezhető dallamokra, és a Remote Control-csapat hangzatos harmóniáira támaszkodott. A tematikusságon túl azt is szem előtt kellett tartania, hogy a Transformers az akciómoziknál megszokott effektek többszörösét vonultatja fel, fontos volt ügyelnie tehát arra, hol szólnak robbanások, lövések, járműhangok, illetőleg milyenek lesznek az adott jelenetben feltűnő robotok millió apró alkatrészek által kiadott hangjai.


A megannyi trackre szabdalt bootleg túlontúl hosszú és érdektelen volt számomra, a Warner albuma azonban közel harminc perccel rövidebb, tartalmának felét pedig olyan trackek adják, melyek egységes összképük mellett egyvelegek, részelemeik a film eltérő helyein csendülnek fel. Úgy vélem, jobb, hogy így tálalták, bár ehhez az is hozzátartozik, hogy kevés alkalommal láttam a mozit ahhoz, hogy zavaró legyen számomra a koncepció. Az egész korong egy nagybetűs bűnös élvezet, de imádom, ahogy a részben főcímzeneként alkalmazott „Autobots” és a Jablonsky Álcák-ötletét felvonultató „Decepticons” belendíti az egyórányi játékidőt, amely tételről tételre nyomatékosítja a fenyegetettséget, a hősiességet, a harci szellemet, amiről csupán a „Sam at the Lake” és a „Witwicky” lazasága zökkent ki. E páros LaBeouf karakterének esetlenségét karikírozza, miközben a filmzenékben jártas hallgatókat Thomas Newman könnyed megoldásaira és Trevor Rabin A nemzet aranya-muzsikájára emlékezteti.

De Jablonsky munkáját olyan produkciók kíséreteivel is párhuzamba lehet állítani, mint az Armageddon, A szikla, a Gladiátor, A Karib-tenger kalózai-széria vagy az Artúr király, így nem csoda, hogy a legtöbb támadást az egyszerű harmóniaképletekkel való operálás mellett a sok ismerős megmozdulásért kapta. A fentiekkel tényleg szembetűnő hasonlóságokat mutat, ám mégis lebilincsel az „All the Spark”, az „Optimus”, a „Bumblebee”, az „Arrival the Earth”, a „You’re a Soldier Now” és a „No Sacrifice, No Victory” heroizmusa, pátoszossága – igen, ezerszer hallottam már ilyeneket, de van, amikor az ember mégis leragad a hasonlóknál, s ez nálam a Transformers muzsikája. Azt, hogy a szerző miként igyekezett felülkerekedni az effekteken, olyan tételek demonstrálják, mint a „Soccent Attack”, a „Scorponok”, a „Downtown Battle”, a „Sector 7”, a „Sam on the Roof” és az „Optimus vs. Megatron”, melyeknél a dinamikán túl az is megfogott, ahogyan felszínre bukkan bennük az Álcák témája cselló, kórus vagy épp brácsa közreműködésével.


Michael Bay Transformerse az akciófigurák újbóli reneszánszát hozta el, így folytatása felől szemernyi kétség sem volt. A játékgyártók a stúdiókkal egyetemben a totális offenzíva mellett döntöttek: a mozikkal párhuzamosan rajzfilmsorozatoknak adtak zöld utat, s bár 2024-ben animációs alkotásként is visszaköszöntek a vászonról, az idő múlásával azonban a nézők kezdtek betelni Optimusékkal, s egy ideje már én is csak a zenéken keresztül követem őket figyelemmel. Az általuk inspirált muzsikákból – a Transformersé mellett – a harmadik rész szintén Steve Jablonsky jegyezte aláfestését, valamint Brian Tyler Transformers Prime: Szörnyvadászokhoz és Transformers Egyhez kapcsolódó kiadványait hallgatom, a többihez mindössze egy-két tétel erejéig szoktam visszanyúlni.