Nagyjából tíz évvel ezelőtt kronológiai sorrendben haladtam végig Jerry Goldsmith filmográfiáján, minden fellelhető muzsikáját meghallgattam, s ekkor mélyültem el igazán a kísérletezős korszakában, melyet addig csak felületesen, a Freud: A titkos szenvedély, valamint A majmok bolygója kapcsán ismertem. A szerző ebben a kategóriában is számos izgalmas művet jegyzett, ám mivel túlnyomó részüket nem feltétlenül emblematikus alkotások inspirálták, kevésbé kerülnek reflektorfénybe. Ide sorolandó a Gyilkos bolygó, a Rajzás vagy a Pokoli találmány score-ja, mely több mint negyven év elteltével, különleges utat bejárva jelenhetett meg a Film Score Monthly gondozásában.


A hazánkban A sátán férge címen is ismeretes mozi rendezője John Sturges (A nagy szökés, A hét mesterlövész), forgatókönyve pedig az Ian Stuart álnéven is dolgozott skót regényíró, Alistair MacLean azonos című kötetén alapul. A krimi és a thriller elemeit magába foglaló filmet azáltal lengi át a tudományos háttér, hogy cselekménye középpontjában egy kormányzati laboratóriumból ellopott, halálos vírus áll. A katasztrófamozik válfajába tartozó, biológiai veszéllyel fenyegető produkciók a filmgyártás hajnala óta jelen vannak, és bár folyamatosan tűnnek fel az újabbnál újabb alkotások vagy a klasszikusok remake-jei – nem jellemző rájuk a divathullám úgy, mint például a fantasyre – kevés igazán jól sikerült darabbal találkozni, mivel többségük alacsony költségvetésben gondolkodó producerek, stúdiók kezei közül kerül ki. A Pokoli találmány szintúgy nem A-listásként célozta meg a közönséget, ami a képi világból és a díszletből egyaránt tükröződik, hovatovább tempója lassú, sztorija pedig sokszor egy laborban vagy más, épületen belül lezajló párbeszédek révén halad előre. Így a George Maharis (Exodus), Richard Basehart (Moby Dick), Anne Francis (Alfred Hitchcock bemutatja) és Edward Asner (JFK – A nyitott dosszié) főszereplésével forgatott mozi ma azok figyelmét képes megragadni, akik a hatvanas-hetvenes évek akciókrimijeivel szeretnek nosztalgiázni – nekem a Columbo-epizódokat és a Hajsza a föld alattot juttatja eszembe.

Mindezt a United Artists közreműködésével hozta tető alá a The Mirisch Company, amelynek olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint a West Side Story, a Van, aki forrón szereti, a Sherlock Holmes magánélete, A hét mesterlövész, A Thomas Crown-ügy vagy A legénylakás. A vállalatot a Mirisch testvérek alapították, akikkel kapcsolatban így fogalmazott Goldsmith: „Csodálatos csapat voltak, a United Artists tradicionális vonalát képviselték. Úgy finanszírozták alkotásaikat, hogy a kreatív és művészeti dolgokat mindig a rendezőkre és az őket körülvevő stábtagokra hagyták. Csak akkor kapcsolódtak be a munkafolyamatba, amikor jelzést kaptak valakitől, hogy elkészültek, ekkor elmondták a véleményüket, amiket vagy megfogadtál, vagy nem. Ha valami totális katasztrófába torkollott volna, biztos vagyok benne, hogy közbeléptek, hisz megvolt hozzá a hatalmuk, de alapvetően mindenkit békén hagytak. Igazán tiszteltem őketaa”. A komponista a Pokoli találmányt követően a szintén Sturges irányításával forgatott Fegyverek órája című western apropóján szerződött újfent a vállalattal, ami egyben az utolsó kollaborációjuk volt.


A kétórás alkotás közel feléhez készült muzsika, melyből a premier időszakában nem jelent meg album, s miután a The Mirisch Company megszűnt, a raktárukban pihenő filmes anyagok jó részét széthordták. Nem volt ez másképp a Pokoli találmány zenesávját tartalmazó szalagokkal sem, amelyek egy része – sok mással egyetemben – a vállalatnál dolgozó Kathy Burns garázsába került, akinek azért engedtek át pár dobozt, mert tudták: férje ismert filmesrelikvia-gyűjtő. A mesterszalagok ugyan a birtokukban voltak, ám 1999-ig bezárólag nem tudták, mit rejtenek, mert nem találtak a környezetükben olyan lejátszót, mellyel meghallgathatták volna, ám amikor sikerült rábukkanniuk egyre, és fény derült rá, mivel van dolguk, asszisztensén, Lois Carruthon keresztül felkeresték Goldsmitht, akinek javaslatára az MGM-nek adták át azokat. Az így fennmaradt anyag nagyjából a rögzítettek felét, a húsz-, illetve huszonkilenc fős zenekarral rögzített feszültségteli, thrilleres tételeket ölelte fel. A mozgalmasabb részeket az ötvenegy tagra duzzadt formáció adta elő, e felvételek azonban elvesztek, így amikor a score kiadásának lehetősége szóba került, az MGM és a Film Score Monthly dilemma elé került: önmagában a fél órát kiadni nem látták értelmét, ahogy annak sem, hogy valamilyen más muzsikával egybevontan, vegyes albumként dobják piacra. A megoldás végül az lett, hogy a hiányzó trackeket a film laserdiscváltozatáról származó hangsáv felhasználásával pótolták, így teljes képet kaptunk, igaz, effektekkel tarkítottan. Ez felemás megoldás, ám úgy gondolom, jó döntés volt ebben a formában megjelentetni a score-t.

Ha Goldsmith kísérletezős, avantgárd oldalára terelődik a szó, A majmok bolygója kíséretét szokás említeni, ami nemcsak a filmet övező kultusznak köszönhető, hanem annak is, hogy a komponista ezen oldala innentől kezdett kifinomult, előremutató lenni. Gyökerei viszont egyértelműen a Freud: A titkos szenvedély, a Második lehetőség, a Shock Treatment és a Pokoli találmány score-jaihoz nyúlnak vissza, melyek szintén a dodekafónia (ez az osztrák zeneszerző, Arnold Schönberg által kidolgozott technika, amikor egyenrangúként van kezelve a félhangskála tizenkét hangja) jegyében születtek. A zenekar összetételében a rezesek, a fafúvósok és az ütősök voltak többségben, a vonósok közül pedig kizárólag csellót, illetve brácsát alkalmazott Goldsmith, mindezeket pedig elektronikával fűszerezte a vírust ellopó bűnbandát szimbolizáló Hammond Solovox (amelyet az elektronikus zene úttörője, Paul Beaver egészített ki az Echoplex nevű eszközzel) és Novachord bevonásával.


Hatvan évvel ezelőtt mutatták be a Pokoli találmányt, amely felett eljárt az idő. Bár pörögnek az események, abból a szempontból ingerszegény, hogy sokszor csak párbeszédek révén haladunk előre, derül fény a történtekre, zajlik a vírust tartalmazó tárolóedények iránti nyomozás, melyek lomhaságot kölcsönöznek a produkciónak – ezekhez nekem is idomulnom kellett ahhoz, hogy a végére úgy érezzem, kategóriájának korrekt darabjával állok szemben. Ezzel természetesen Goldsmith is lépést tartott: a harsány és zaklatott „Main Title / The Base”-t követően a „The Vault”-ig bezárólag lassú, sejtelmes tételek követik egymást, ahol a zenekar előadását a tikfa, a konga, a guiro és a biológiai fegyvert eltulajdonítókat szimbolizáló elektronikus hangok színesítik. Az „Empty Box” második felében  felpörög ugyan a tempó, ami után egy könnyed tétel, a korongra „Source Music” címmel, extraként felkerült, jazzes darab következik a filmben, innentől kezdve pedig a bűnözők motívuma – mely a „The Bottle Snatcher”-ben csendül fel először – válik meghatározóvá, remekül kiegészítve a vírus, illetőleg a bűncselekményt tükröző rejtély  szólamaival (ilyen többek között a „The Telegram / The Killers at Home”, a „The Captives”, az „Escape Route” és a „Lock Up”).

A zenekar dinamikusabb megmozdulásai a „The Getaway”-től veszik kezdetüket (egyúttal ennél figyelhető meg a legtöbb effekt), s olyanokban folytatódik, mint az „Instant Death” és a „Road Block”. Bár hallhatunk még ezekhez hasonló dinamikát, a „The Hitchhiker”-ben, az „End of the Line”-ban, továbbá a „The Hidden Bottle / Bail Out / End Title”-ben meglehetősen kis szeletét képezik a játékidőnek, e trackek tehát inkább címük vonatkozásában ígérnek izgalmat, semmint tartalmilag, inkább a score-t meghatározó hangulathoz, stílushoz közelítenek. A kiadvány tételei sok apró ötletet rejtenek, a főbb dallamok azonban sűrűn visszaköszönnek, így a játékidő elnyújtottnak tűnhet: ebből a szempontból a score nagyon is rokonítható az alkotással. A komponistát nem ez a munkája léptette előre a ranglétrán, ám ahhoz tökéletes apropóként szolgált, hogy olyan dolgokat próbáljon ki, melyek továbbgondolva később elismeréséhez vezettek.


Jerry Goldsmith a hatvanas évek folyamán az akkoriban reneszánszukat élő háborús alkotások (Szemben az árral, Sasok gyülekezete, Morituri, A kék Max, Homokkavicsok, A tábornok), valamint fáradhatatlan kísérletezgetései révén volt népszerű. Utóbbi csoportba tartozó score-jainak többségét a filmzenebarátok általában csak léptetések közepette hallgatják, kevesen teszik ilyen tartalmú CD-it polcukra, ami a darabok merészsége, hektikussága okán érthető, én azonban a Pokoli találmány score-ját éppúgy fontosnak tartom, mint A nyolcadik utas: a Halál, a Freud: A titkos szenvedély, A majmok bolygója, a Tora! Tora! Tora!, a Rajzás vagy épp a Gyilkos bolygó kíséretét. Bárhogy is vélekedjenek ezekről a műfaj szerelmesei, kritikusai, úgy vélem, egyedi hangulatuk miatt Goldsmith munkásságának ezen szeletébe is érdemes betekinteni.