Drakulát megszámlálhatatlan alkalommal láthattuk a mozivásznon, így már nagy bátorságra vall kifejezetten rá építeni egy filmet. Robert Eggers (A boszorkány, A világítótorony) nem is ezzel próbálkozott, inkább elővette a rémalak megalkotójának, Bram Stokernek a Drakula című könyvét plagizáló Nosferatut. F.W. Murnau 1922-es némafilmje igazi mérföldkő a horrorok történetében, hiszen a közvélemény tudatában ez az első alkotás, melyben felbukkan a vérszívó gróf. Valójában megelőzte a Drakula halála című magyar produkció, ennek kópiái viszont nem maradtak fent az utókor számára. Az új feldolgozás a történet legismertebb elemeit használja fel, s teszi ezt megkapó vizualitással, azonban a sztorinak a forrásműtől kevéssé eltérő, épp ezért álmosító verzióját kapjuk. Ezúttal is végigkövethetjük az aggódó ifjú feleségét (Lily-Rose Depp) maga mögött hagyó ingatlanos (Nicholas Hoult) útját az Erdélyben élő, titokzatos Orlok gróf (a felismerhetetlenre maszkírozott Bill Skarsgård) kastélyába, hogy nyélbe üssenek egy adásvételt. A nemesről kiderül, hogy valójában egy pokoli teremtmény, aki ráadásul misztikus kapcsolatban áll a hátrahagyott hitvessel…


Az első Nosferatuhoz Hans Erdmann készített egy mai füllel is élvezhető szimfonikus művet, 1995-ben James Bernardot kérték fel, hogy komponáljon egy új muzsikát a produkcióhoz (ez az előképet nemcsak stílusban, de színvonalban is követte), 2024-ben pedig a horrorguru Christopher Young állt elő egy a mozi ihlette albummal. Érdekes kakukktojásnak számít Werner Herzog 1979-es rendezésénél a Popol Wuh szintetizátoros, gitáros és szitáros megközelítése, s kilóg a képből A vámpír árnyéka is, csak nem zeneként, hanem filmként, hiszen a Nosferatu forgatását meséli el, egy ötletes fiktív csavarral. Dan Jones nagyzenekari szerzeményei duplán helytállnak benne: magának a produkciónak, illetve a Nosferatu egyes jeleneteinek az aláfestéseként is. Egy-két kevéssé ismert zenész is elkészítette a maga elgondolását a témában az évtizedek során, most pedig Robin Carolan kapott lehetőséget.

A brit-ír alkotó Eggersszel Az északi kapcsán dolgozott először (ekkor még Sebastian Gainsborough társaságában), mely egyúttal Carolan filmzeneszerzői debütálása volt. A Nosferatu úgy nyolc hónapon át csiszolódó zenei megközelítésének kialakításához a rendezővel közösen összeállított egy eklektikus playlistet, melyen Bartók Béla, Liszt Ferenc és Krzysztof Penderecki szerzeményei mellett Burial és a Coil felvételei, továbbá Sky Ferreira „Downhill Lullaby”-ja is szerepelt. Az utóbbiban hallható izgalmas vonósjáték különösen inspirálta a Nosferatu score-ját, míg a zaklatott csellóhangzáshoz egyes pontokon az alvási apnoé adta az ötletet, mellyel a komponista is küzd. A mű igazságos megítélése nehéz, hiszen ilyenkor egy filmzenerajongó nagy ívű dallamokban és komor, gótikus hangulatban bízik, és csalódott, ha nem egészen ezt kapja. Eggersről viszont már korábbi produkciói kapcsán kiderült, hogy nem feltétlenül az elvárások követője, ehhez pedig komponistája is alkalmazkodott, aki hatvan vonóssal, tíz rézfúvóssal, negyvenfős – dák nyelven is éneklő – kórussal, továbbá az ortodox kolostorokban használt ütőhangszerrel, a szimandronnal teljesítette a feladatot.


A meglehetősen testes, másfél órás album komoly részében nem az elegáns, hanem a harsányabb feszültségkeltés dominál, csikorgó hegedűkkel vagy hirtelen felcsattanó vonósrobajokkal. Bajosan lehetne vitatni, hogy a jelenetekhez illenek, viszont az aláfestés némely ponton épp ezzel válik emlékezetes helyett csak szokványos horrorzenévé. Akadnak azonban olyan pillanatok, ahol pont a szokványosság a hatásos: a zenébe jól illeszkedő, földöntúlinak ható suttogások vagy éppen egy zenedoboz csilingelése régi, jól bevált módszerek, és itt is működnek, s nemegyszer a feszült atmoszférateremtés is. „Azt akartuk, hogy a zene ne csak ijesztő, hanem romantikus is legyen, hiszen a Nosferatu sok szempontból egy elcseszett szerelmi történet” – summázta a zeneszerző. E beteges szerelemhez kapcsolódik a film legvégén felcsendülő, nyolcperces, lenyűgöző „Daybreak” is: nagy vállveregetést érdemel, ahogy a művész nyomasztó horrorzenéből eljut egy gyönyörű dallamsorig, sikeresen felerősítve a szcéna perverz katarzisát. Míg a rémisztő pillanatok nem késztetik a hallgatók zömét az album újrahallgatására, e fantasztikus nyolc perc és még néhány rövidebb, klasszikus megszólalású szimfonikus darab arra utal, hogy Robin Carolan munkáira érdemes lesz figyelni a későbbiekben.


Kiemelkedő trackek: Goodbye, Destiny, The Professor, Never Sleep Again, Daybreak, Liliacs, Bound