A Mátrix score-jával való egykori viszonyom megváltozása okán azt éreztem a leghelyesebbnek, ha ismertetőmet pontosan úgy kezdem, ahogy a Támad a Mars! kapcsán tettem, hiszen mindkét aláfestés ugyanazt az utat járta be nálam. Mindig igyekeztem mérlegelni, hogy az adott muzsikára szükségem van-e CD-n vagy sem. Természetesen ennek egyik hozadéka az lett, hogy némely album megvásárlásán addig tanakodtam, míg el nem fogyott, másfelől ennek eredményeként olyan gyűjteményt tudhatok magaménak, mely – nem túl szép kifejezéssel élve – sallangmentes, minden darabja fontos számomra. Közel harminc év alatt mindössze két korongtól kellett megválnom azért, mert a film alatt tetszettek a hallottak, önállóan azonban nem. Don Davis Mátrixhoz kapcsolódó soundtrackje volt az egyik, Danny Elfman Támad a Mars!-lemeze pedig a másik, ám később mindegyikből piacra került olyan verzió, ami változtatott véleményemen, így visszapótoltam őket.


Mi a valóság? Az, amit saját magunk tapasztalunk, érzékelünk, vagy valami teljesen más, s amit mi igaznak vélünk, az nem több mások által létrehozott illúziónál? A Mátrixban a Wachowski testvérek ötletesen kombinálták a keleti és a nyugati akciófilmek stílusát, ám mozijuk elsősorban az iménti kérdésekre alapozott történetével előzte meg a korát. Az ezredforduló küszöbéhez közeledve még csak ízlelgettük az internet világát, ma azonban a közösségi oldalakon könnyedén építhetünk magunkról párhuzamos univerzumot, láttathatunk posztjainkkal áloméletet, a hálózatra kötött videojátékokkal pedig paralel térben élhetjük ki magunkat avatárjaink segítségével. A film a Warner és a Village Roadshow illetékeseit is meglepő mérvű népszerűségre tett szert (a Star Wars I. rész: Baljós árnyakkal, a Toy Story – Játékháború 2-vel és a Hatodik érzékkel egyetemben tarolt a kasszáknál), miközben az alternatív valóság ilyen szintű ábrázolása éppúgy hihetetlennek, hollywoodi túlzásnak tűnt, mint a Skynet elszabadulása a Terminátorban – hozzáteszem: a sikerhez a kidolgozott akciójelenetek, illetve a megannyi vallási szimbólum, popkulturális utalás ügyes beágyazása egyaránt szükségeltetett.

Wachowskiék sztorija ráadásul könnyedén ráhúzható társadalmunkra, a munkaadó–munkavállalói viszonyokra éppúgy, mint arra, hogy politikusok, mogulok, részvényesek miként próbálják elhitetni velünk, hogy az adott életkörülményünk jó vagy épp rossz, legyünk érte hálásak vagy lázadjunk ellene. A mozi premierjét követően számtalan elemzés, tanulmány látott napvilágot ilyen és ehhez hasonló dolgokat kifejtve, sőt, megesett, hogy a haladó szellemiségű felsőoktatási intézmények tanrendjében társadalmi, szociális lenyomatok kivetítésének példájaként hozták fel. Az pedig különösen zseniális húzás volt a forgatókönyvíró-rendező párostól, hogy miközben Neo (Keanu Reeves) szemszögéből fokozatosan mélyül a nézőben az illúzió és a valóság iránt kétkedés, a főszereplő utolsó mondataival tovább tárták konspirációs kapujukat: „Tudom, hogy ott vagytok. Most már érzem. Tudom, hogy féltek. Féltek tőlünk. Féltek a változástól. Nem ismerem a jövőt. Nem azért jöttem, hogy elmondjam, hogyan fog végződni a háború. Azért jöttem, hogy elmondjam, hogyan kezdődik. Leteszem ezt a telefont, és megmutatom az embereknek, amit eltitkoltok előlük. Megmutatom nekik, milyen a világ nélkületek. A szabályok, ellenőrzés és korlátok nélküli világot, egy olyan világot, ahol minden lehetséges. Hogy utána hogyan folytatjuk, az csak rajtatok múlik”. Bár a Mátrix nem a szívem csücske, az részemről is vitathatatlan: így kell maradandót alkotni.


1999-ben még nem volt akkora térnyerése az internetnek, ezért ha egy film – vagy bármilyen más művészeti produkció – nagy hatást váltott ki, akkor az döntően az újságok, a rádió- és tévéműsorok, valamint a baráti társaságok, munkahelyek kiemelt témájává vált. A Mátrix esetében én a két évvel korábban debütált Titanicéval megegyező hype-ot érzékeltem: mindenki erről beszélt, mindenki ezt szerette volna megnézni, ha pedig valakit kezdetben nem is érdekelt, mások által felkorbácsolt kíváncsisága mégis moziba hajtotta. Én utóbbiak táborába tartoztam, gyerekkori barátom unszolt, hogy ő már látta, és higgyem el, nem maradhatok le róla. Rábólintásomat követően elindultunk a Corvin moziba, ám ott az aznap délutáni kezdések egyikére sem volt már jegy, így a Lurdyban próbálkoztunk, majd ugyanezen gátba ütközve a Pólusban kötöttünk ki, ahol az első sorba sikerült leülnünk, egymástól távol. Utána meglehetősen ellentétes álláspontot képviseltünk: míg ő harmadszori megtekintést emlegetett, nekem bőven elég volt ez az egy – nem állítottam határozottan, hogy jobban jártam volna, ha Neo a kék pirulát veszi be, de közel voltam ehhez az állásponthoz. Évekkel később újra nekiültem, és a véleményem pozitív irányba fordult át, árnyalódott, az Újratöltvébe azonban beletört a bicskám, ezért a Forradalmaknak és a Feltámadásoknak már esélyt sem adtam.

„Sajnos nem lehet elmondani, valójában mi a Mátrix. Látnod kell a saját szemeddel” – vezeti fel Morpheus (Laurence Fishburne) a választás lehetőségét Neónak, mely mondatai magára a produkcióra is érvényesek. Összefoglalható, miről szól a film, kiragadhatók belőle olyan, a zenével egyetemben ikonikussá emelkedett mozzanatok, mint például a Davis „Domo Showdown”-jával és a Lunatic Calm „Leave You Far Behind”-jával felpörgetett kungfu-jelenet, a piros ruhás nő felbukkanása Rob Dougan „Clubbed to Death”-jére, az alagsori lövöldözés a Propellerheads „Spybreak! (Short One)”-jára, vagy Smith ügynök (Hugo Weaving) és Neo metróállomáson folytatott összecsapása Davis „That’s Gotta Hurt”-jére, ám arról, hogy mit jelent, mit közvetít, kizárólag megtekintése után lehet mélyrehatóbban beszélgetni. Bár engem ötletes története és látványos akciójelenetei ellenére sem ragadott magával, értem, miért vált a filmtörténelem megkerülhetetlen darabjává. Emelem kalapom a Wachowski testvérek előtt, akik a Sylvester Stallone és Antonio Banderas főszereplésével készült Bérgyilkosok forgatókönyvével vonták magukra a figyelmet, a Fülledtség apropóján rendezőként mutatkoztak be, majd az akció és az anime stílusokat szimulált világba ültető Mátrixszal végérvényesen letették névjegyüket Hollywoodban.


S ahogyan arra az imént érintőlegesen utaltam, a Mátrix nemcsak a mozikban volt kiemelkedően eredményes, hanem a lemeziparban is. A trip-hop, metál és az elektronikus műfajok képviselőinek dalait tartalmazó The Matrix: Music from the Motion Picture az összes fontosabb piacon platina- és aranylemez lett, ami jól tükrözi, hogy zenei szempontból is kiemelt figyelemben részesült. A score-t a Varése Sarabande adta ki, amit a film alatt hallottak alapján mindenképpen szerettem volna beszerezni, ám a különféle előadóktól összeállított válogatáshoz képest szerényebb érdeklődés mutatkozott irányába, nem számított trendinek. Az én tapasztalatom jól példázta ezt: míg a Corvin mozi mellett egykor működő MCD-ben egy vagy két Varése-példány volt, addig a The Matrix: Music from the Motion Picture-ből kötegnyi, a fizetés előtt pedig rákérdeztek, hogy biztos az instrumentális albumot szeretném-e, nem nyúltam mellé véletlenül?

Davis százpercnyi muzsikát szállított le, a Varése ezzel szemben ennek alig harmadát prezentálta CD-jén, s bár a „Main Title / Trinity Infinity”, a „Welcome to the Real World”, a „The Hotel Ambush”, az „Ontological Shock”, illetve az „Anything Is Possible” tetszettek, valahogy mégis csalódást éreztem, nem azt adta a korong, amit a film alapján vártam. A cég az elmúlt negyed évszázad alatt CD-n, bakeliten és digitális csatornákon egyaránt számos verzióban kínálta fel a rajongóknak ezt a muzsikát – nem tudok említeni portfóliójukból más, ennyire kiemelt figyelemben részesített zenét. 2008-ban a The Deluxe Edition-széria keretén belül egy hetvenhét perces albummal jelentkeztek, két évre rá a teljes anyagot tették elérhetővé, 2024-ben pedig a komponista által válogatott háromnegyed órás összeállítással tisztelegtek az emblematikus alkalom előtt. Eme alternatívák közül az utóbbi, 25th Anniversary Edition alcímű áll a legközelebb hozzám (bár a „That's Gotta Hurt” track hiánya fájó pont), így jelen ismertetőmben is erre támaszkodtam.


Davis és a Wachowski testvérek a Fülledtség című thriller kapcsán találkoztak először, mégpedig a vágó Zach Staenberg közbenjárására, aki az 1988-as Blackout munkálatainál ismerte meg a szerzőt. Miután a Warner zöld utat adott a Mátrixnak, Wachowskiék újra megkerestek néhányat a Fülledtség közreműködői közül, így Staenberg és Davis mellett Bill Pope operatőr, valamint a Caesart alakító Joe Pantoliano tért vissza az oldalukon, hogy Reeves, Fishburne, Weaving, illetve Carrie-Ann Moss mellett meghatározó szerepet töltsenek be eme korszakos produkciónál. Davis a forgatások kezdete előtt csatlakozott a stábhoz, így bőven volt ideje a zenével foglalkozni, amit aprólékos hozzáállással viszonzott: minden ötletéből jól kidolgozott demót készített, amiket a képsorok alá illesztve mutatott meg az alkotóknak. Ennek eredményeként egyetlen temp zenét sem használtak a filmnél, a Warner illetékeseinek tartott ízelítőhöz és a tesztközönség előtti vetítéshez egyaránt a véglegesnek szánt zenék mintáit alkalmazták – sokkal könnyebb dolga volt a csapatnak az instrumentális kísérettel, mint a dalokkal, melyek jogainak megszerzését bonyodalmak tarkították, a stáblistánál alkalmazott Rage Against the Machine-féle „Wake Up” esetében például az utolsó pillanatig húzódott a megállapodás.

„Posztmodern megközelítést alkalmaztam, és szeretném elmagyarázni, mit értek ez alatt. Van egyfajta irányzat a koncertzenében, amit nem gyakran hallani a filmekben. Körülbelül tizenöt-húsz évvel ezelőtt a komponisták elkezdtek hátat fordítani a szeriális muzsikának, annak a nagy, disszonáns stílusnak, ami addig domináns volt. Az első zeneszerzők, akik ezt tették, minimalisták voltak, és a mainstream nem igazán fogadta el őket, mivel a harmóniáknak és sok más dolognak fordítottak hátat. De most kibontakozódóban van az a trend, amely osztja a minimalizmust, és magáénak érzi a disszonáns elemeket. Ez egy igazán izgalmas időszak, olyan légkör uralkodik, amely elfogadja mindezen stílusok asszimilációját, ezek harmincnégy éve egymástól függetlenül kezdtek fejlődni, de most a velük szemben támasztott elvárások mintha kezdenének leomlani. Úgy éreztem, a Mátrix tökéletes lenne az ilyen típusú zene filmes bemutatására, különösen azért, mert az alkotás a valósággal és a valóság különböző jelentéseivel foglalkozik” – nyilatkozta Davis a premier előtt. Bevallása szerint score-ját olyan szerzők inspirálták, mint John Adams, Philip Glass, David Lang, Aaron Kernis és Michael Torke, az elektronikus és szimfonikus zenék tárházára épülő végeredményét pedig posztmodernként jellemezte.


Davis számtalan motívumot használt, de nem a hagyományos értelemben bánt velük, nem a fejlődésükre, folyamatos kibontásukra koncentrált, hanem arra, miként tükrözzék az aktuális történéseket. Az első és mai napig legemlékezetesebb ötlete a trombiták és a kürtök előadásával életre kelő, visszhangot imitáló dallam, ami már a „Main Title (from The Matrix) / Trinity Infinity” elején feltűnik, hogy aztán alárendelődhessen a rendkívül dinamikus, mozgalmas akciótételnek, mely Trinity (Moss) Smith ügynök előli menekülését húzza alá. A szerző időnként fogja a kezünket, míg máskor, a soron következő „Unable to Speak”-hez hasonlóan, teljesen elengedi, és ami a képsorokkal együtt zseniális, az önállóan hallgatva nehezen befogadható zűrzavarrá válik. E páros kapcsán már behatárolható a score fő iránya, stílusa, az, hogy milyen kiemelt szerepe van a rezes szekciónak, az elektronikus elemeknek és a fémes hangoknak (ezek egy része visszafogottan a Fülledtségben is felbukkant), melyeket aszerint vet be a szerző, hogy épp melyik világban vagyunk, mely szemszögből tárulnak elénk az események. Ezt nyomatékosítja a „Switched for Life”, „Switched at Birth”, „Switches Brew” trió, amiket Neo valósággal történő, egyszerre meseszerű és kétségekkel, megpróbáltatásokkal teli szembesülésének folyamatai ihlettek. Kulcselemként kitérhetünk még Neo és Trinity kibontakozódó románcára is, ám ez itt még sokkal inkább a színészek előadásával közvetítődik, semmint a zenével: Davis mindössze az „Ontological Shock”-ban, a „He’s the One Alright”-ban, továbbá a 25th Anniversary Editionnél bővebb változatokon hallható „That’s Gotta Hurt”-ben szentel nekik néhány másodpercet, s csupán a harmadik részben, a Forradalmakban foglalkozik velük bővebben.

A „Switches Brew”-hoz hasonló lágyság az „A Morpheus Movement”-ben és a „Bring Me Dinner”-ben bukkan még fel, a stíluskitérésekről pedig a Morpheus és Neo kungfu-küzdelmét felvezető keleti atmoszférára támaszkodó „Domo Showdown” és a hárfajátékkal induló „Ignorance Is Bliss / Cyber Cyphernetic” biztosítják. A Mátrix kísérete a merészsége mellett alapvetően az akciórészekkel, a fenyegető, kórussal támogatott, horrorisztikus megoldásaival fogott meg, az olyanok, melyek a „Main Title (from The Matrix) / Trinity Infinity”-ben, a „Nascent Nauseous Neo”-ban, a „The System”-ben, a zseniálisan induló „The Hotel Ambush”-ban, az „Exit Mr. Hat”-ben, a „The Cure”-ban, az „Ontological Shock”-ban vagy a „He’s the One Alright”-ban hallható. Utóbbi tétel abból a szempontból tekinthető kulcsfontosságúnak, az addig hallottak kicsúcsosodásának, hogy ekkorra Neo beteljesíti sorsát: ahogy a filmben, úgy a zenében is felszínre kerül a történet vallási szála, a kiválasztott eljövetele által biztosított megváltás. Akármelyik tételt hallgatjuk, függetlenül attól beszélhetünk a mesterséges intelligencia által szimulált disztópikus világ és a benne élő emberek viszonyának ügyes ábrázolásáról, hogy a zenekar dallamos, feszült, izgalmas, vagy épp kaotikus muzsikát ad elő: minden annak erősítését szolgálja, amit Wachowskiék megálmodtak.


A csillagok együttállása vezetett ahhoz, hogy Don Davis zenéje ma is beszédtéma maradhasson, hogy segítsen Hollywoodban kikövezni azt az utat, amit Leonard Rosenman, Elliot Goldenthal vagy bizonyos esetekben Graeme Revell a disszonancia, Philip Glass pedig a minimalizmus terén már jó ideje képviselt. A Mátrix aláfestésének ez irányú érdeme megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor érdemes elgondolkodni azon is, hogy ha e mozit nem övezte volna ekkora figyelem, akkor mely későbbi hasonló próbálkozásnak tulajdonítanának úttörő jelentőséget?