Szeretem a rafinált megoldásokat felvonultató alkotásokat, az olyanokat, mint A szajré, Az olasz meló, az Ocean’s-mozik, a Kapj el, ha tudsz, A tökéletes trükk vagy a Szemfényvesztők. Alapvetően nem vagyok rajongója az illuzionistáknak, mégis magával tudnak ragadni azon krimik, akciófilmek, melyek cselekményében az intelligensen, precízen kivitelezett rablások vagy épp rajtaütések adnak csavart, plusz töltetet. Az iménti felsorolásból mostantól a Lupint sem fogom kihagyni: meglepetésemre nem akadt epizódja, amely a fásultság jelét mutatta volna. Mielőtt belevágtam az igen kevés részre osztott évadokba, annyit tudtam, hogy a – Maurice Leblanc közkedvelt karakterének történetein nevelkedett – főszereplő igyekszik tisztára mosni apja emlékét, a középpontban Omar Syvel, aki az Életrevalókkal írta be magát a filmvilág történelemkönyvébe.


Lupin a legismertebb francia regényhősök közé sorolható, egyesek Sherlock Holmeshoz hasonlítják, holott van közöttük különbség, legfőképp mert a törvény ellentétes oldalán állnak. Az 1905-ös Arsène Lupin letartóztatása című novellával színre lépett alak egyszerre úriember és gazfickó, kifinomult és fondorlatos, etikus betörő, azaz nem bánt senkit, célpontjai pedig a felső rétegből, az önmagukra érinthetetlenként tekintő gazdagok, illetve hatalomgyakorlók köréből kerülnek ki. A gyakorta monokli szemüveggel, cilinderrel, valamint köpennyel ábrázolt alak az álcázás és a trükkök mestere, s bár alapvetően törvényszegő, mindig valamilyen jó ügy érdekében cselekszik. Az irodalomban betöltött szerepe nyomán a filmipar a színházvilággal egyetemben figyelt fel rá, ráadásul hamar: debütálása után három évvel már a mozivászonról is visszaköszönt (majdhogynem ezzel párhuzamosan tűzték műsorra a róla szóló The Gentleman Burglar színdarabot is), és töretlen népszerűsége révén sorra érkeztek a vele kapcsolatos kalandok – legutóbb Jean-Paul Salomé (Belphégor – A Louvre fantomja) alapozott rá nagyjátékfilmet Arséne Lupin címmel.

A Netflix és George Kay (Az eltérített járat) azonban más aspektusból közelítettek felé a Lupinnal: a regényhős helyett az őt körülvevő kultuszra alapoztak, meglehetősen leleményesen, napjaink igényeihez és sztereotípiáihoz igazodva. Assane Diopban (Sy) egy Szenegálból Franciaországba bevándorló, csonka család tagját köszönthetjük, aki gyerekkorában Lupin-könyvet kap édesapjától (Fargass Assandé – Az elnökjelölt), akit aztán az őt sofőrként/inasként alkalmazó munkáltatója lopással vádol meg, a börtönben pedig meghal. A fiatal Diop magára marad, és bár szerez igaz barátot, lesz családja, folyamatosan apja tisztázására koncentrál, amihez az egykoron kapott kötet szereplőjének fortélyait veszi kiindulási alapnak. Assane tehát egy kitalált karakter rajongójából lett rabló, aki napjaink Párizsában él saját antagonistája, a dúsgazdag vállalkozó, Hubert Pellegrini (Hervé Pierre – Párizs, szeretlek!) nyomába szegődve.


Assane aktuális cselekedetei mellett – közbevágott visszaemlékezésekkel – gyerekkorának szakaszait is megismerhetjük. Ennek, továbbá Lupin egy évszázadnál is messzebb nyúló múltjának megfelelően a francia származású zongorista-zeneszerző, Mathieu Lamboley a szimfonikus hangszerelést modern elemekkel ötvözte azért, hogy a látottakra a lehető legjobban rezonálhasson. „Mivel minden projektemnek egyedi aláfestést szeretek adni, először azt gondoltam át, mit testesít meg a Lupin. Ez számomra a hagyományról szól, egy apáról, aki irodalmi örökségről biztosítja fiát, és ő napjainkban folytatja tovább az abban foglaltakat. A kérdés az volt: miként ültethetem ezt át a zenémbe? Úgy döntöttem, hibrid megközelítést alkalmazok, és a klasszikus hagyatékot modern hangzásokkal keverem, mintha a saját zenei örökségemet próbálnám életre kelteni a jelenben. Ezért hallható a film alatt hiphop ritmusokkal kevert klasszikus megközelítés” – nyilatkozta a szerző. És ez az, amire már a legelején felkaptam a fejemet: egy alapvetően remek zenekari darab (bár utánaolvasva kiderült, hogy a tételek életre hívásakor a zenészek mellett digitális zenekarra is támaszkodtak), ami szükség esetén pörgős ritmusokkal pezsdül fel. A score éppoly energikus és pimasz, mint Sy karaktere, s bár időnként emlékeztet a Szemfényvesztők – Brian Tyler jegyezte –kíséretére (főleg a Lupin Part 2 korong „L’arnaque”-ja), az epizódok alatt majdhogynem hibátlanul működik, ugyanakkor a filmzenealbum mást mutat. Ennek oka, hogy Lamboley nem szívleli a hosszúra nyúlt albumokat, s amikor lehetősége nyílik beleszólni a kiadásba, a főbb motívumokra, a cselekmény fontosabb mozzanatainak aláhúzására fókuszálva határozza meg a tracklistát, ahogyan a Lupin esetében is tette, így hiába hallgatnám még, a Maisie Music Publishing kiadványa alig hosszabb fél óránál.

Assane nem az a fajta bosszúálló, aki mindenen és mindenkin keresztülgázolva, hullák sokaságát termelve éri el célját, hanem Leblanc úri betörőről szóló történeteihez hűen igyekszik igazságot szolgáltatni. A sokszor szemtelenül ügyes húzásai általi inspiráció az „Arsène”-ben figyelhető meg először: az alapot vonós ostinato biztosítja, amelyre dinamikus dobalapok, egy elegáns vezértéma és egy rafináltságot sugalló basszusklarinét-szóló épül. Ezt fokozza tovább Lamboley a „Gentleman”, a „Cambrioleur”, a „Coffre-fort”, a „Diamants” és a „Louvre” tételekben, melyek egyszerre tempósak és elegánsak, utóbbi jelző pedig a „Le Voyageur”-ben csúcsosodik ki. Epizódról epizódra haladva ejtettek rabul a komponista ehhez hasonló tételei, melyek nagyon jól idomulnak Christophe Nuyens (Andor) operatőri munkájához, Sy alakításához (a színész láthatóan élvezte a szerepet), valamint a cselekményhez. Olyan profin állt össze a produkció, hogy könnyen elvonatkoztattam francia mivoltától, hollywoodi társait megszégyenítő minőséget képvisel.


Assane mellett a többi fontos karakter is megjelenik a kíséretben, melyek közül a kiadványon elsőként az apját tőrbe csaló Pellegriniével ismerkedhetünk meg. A milliomos családfő napjaink antagonistája: a látszólag áldásos humanitárius tevékenységeket is folytató üzletember valójában a szeretteit kihasználó és irányító alak, akinek a politikusok éppúgy a zsebében vannak, mint a rendőrfőnök. A „Pellegrini”-ben a szerző remekül fogta meg gátlástalanságát, érinthetetlenségét, dallamai pedig jellemének mélyítése céljából minden színrelépésekor felcsendülnek. Ezzel szemben lánya (Clotilde Hesme – Visszajárók) lágyabb, zongorára és vonósokra szorítkozó motívumban részesült („Juliette”), amely egyszerre érzékelteti apjával szembeni ártatlanságát és azt, hogy Assane életében gyerekkora óta fontos szerepe van, a be nem teljesült szerelem romantikus szála fűzi hozzá. Főhősünk szerelme, Claire (Ludivine Sagnier – Az ifjú pápa) ugyanezen hangszerelés mellett jelenik meg, amivel Lamboley az – ideiglenes – szétválásuk ellenére megmaradt kölcsönös vonzalom és rokonszenv lenyomatát hozta jobban a felszínre.

A már említett „Pellegrini” és a „Juliette” alapvetően szép szerzemények, s hasonló mélységet biztosítanak a score-nak, mint a „L'Emeraude”-ra és „L'Aiguille Mystérieuse”-re keresztelt, drámai hangvételű tételek (vagy a hozzájuk hasonlóan induló „Lupin”), illetőleg az Assane és apja történetét, kapcsolatát tükröző „Les Confidences d'Assane”. Utóbbi több visszatekintést is emlékezetessé tesz, az évadok előrehaladtával pedig egyfajta család-témává emelkedik: míg eleinte a főszereplő és apja közötti köteléket húzza alá, a későbbiekben a szerző az újból egymásra találó Assane és Claire szimbólumává emeli. Ám míg ezek az albumon egyensúlyban vannak a pörgősebb tételekkel, addig a szériát nézve másodlagosak, és emiatt van az, hogy a fenti pontszámnál nem tudom többre értékelni a kiadványt: keveslem az akciószegmenst.


2026 januárjára várható a Lupin negyedik évadja, és eddig mindegyikhez kapcsolódik egy-egy album. A folytatások zenei hangulata az első korongéhoz hasonló (a Lupin Part 2-t a már említett „L’arnaque” mellett a cselekmény zárómozzanatát mesterien követő „La Symphonie de Lupin” apropóján is ajánlom mindenki figyelmébe), és bár a témák fejlődnek, illetve találkozhatunk egyéb remek trackekkel, mégis az első albumot hallgatom legtöbbször – imént említett hibái ellenére. Ahogy a széria, úgy Mathieu Lamboley is kellemes meglepetést okozott számomra, ráadásul a forgatókönyvírókhoz hasonlóan ő is több Lupin-utaláshoz folyamodott trackcímeinek meghatározásakor, amivel egy kis játékra is invitálta Maurice Leblanc regényhősének rajongóit.