Richard Donner kétszer kényszerült az Idővonal módosítására, és mindegyik alkalommal olyan mérvű változásokat eszközölt, hogy kénytelen volt ugyanennyiszer megkérni az eredetileg szerződtetett Jerry Goldsmitht zenéjének átalakítására. A komponista először még igent mondott, másodjára azonban – érthető módon – kihátrált, így a produkciós csapatnak új embert kellett találnia a posztra. A megoldást a feltörekvőben lévő Brian Tyler jelentette, aki így összegezte nekünk szerződtetését: „A film rendezőjétől érkező váratlan telefonhívás révén kaptam meg. Senkit nem ismertem a stábból, a filmből sem láttam semmit. Annyit tudtam, hogy Jerry Goldsmitht kidobták a projektből, és elég dühös is voltam emiatt, lévén egyik kedvenc zeneszerzőmről volt szó. Úgyhogy elég meglepett voltam, amikor felkérést kaptam a score megírására, és megpróbáltam Jerry tiszteletére komponálni egy filmzenét, kifejezvén, mennyit jelentett az ő munkája az én zenei világom kialakulásában”.


Donner a horror műfajában az Ómennel alkotott maradandót (Goldsmithszel karöltve, aki ennek köszönhette Oscar-díját), s amíg a Supermannel a blockbuster képregényadaptációknak ágyazott meg, addig a Halálos fegyverrel a buddy movie zsánerben állt elő követendő példával. A magam részéről a Maverick – Halálos pókert, a Bérgyilkosokat és az Összeesküvés-elméletet szintén jónak tartom, de való igaz, ezek már elmaradnak a direktor kultikusaitól, a Halálos fegyver 4-et is mindössze a széria iránti rajongásom miatt érzem fontosnak, s ha nem kötődnék erősen a karakterekhez, egy-két megtekintés bőven elegendő lett volna belőle. Az ezredfordulót követően érkezett Idővonal és a 16 utca viszont már az én szememben is tipikus iparosmunkák, semmi sem jön át bennük Donner karizmájából. Az Idővonal a filmes első és egyben utolsó Michael Crichton-feldolgozása, amely csoda, hogy elkészült, mivel a forgatókönyvírás éppoly döcögősen zajlott, mint a forgatás, aminek Walesben veselkedtek neki, ám a száj- és körömfájásjárvány betörése miatt kénytelenek voltak elhagyni a helyszínt, így Berlin mellett kezdtek forgatni, ahonnan a 2001. szeptember 11-i eseményeket követően jobbnak láttak visszakozni szülőhazájukba. Ám az Egyesült Államokban a filmiparban korábban elharapódzott sztrájkhangulat csillapodó hullámai érintették őket, ezért jobbnak láttak továbbállni, és végül Kanadában kötöttek ki. Mindezt tetézte az elhúzódó utómunkálat, s a folyamatos eszkaláció a premier csúszásába, nyolcvanmillió dolláros büdzsébe és Crichton ellenszenvébe torkollott (az író ezt követően minden további megkeresést élből visszautasított).

Az Idővonal gyártási költségének alig felét volt képes visszatermelni: a közönség forrásművet nem ismerő része húzónevek híján érdektelenséget mutatott, a hírverést pedig hátráltatta, hogy az író rajongótábora ízekre szedte a produkciót. Utóbbit annak ténye hergelte fel, hogy a Gerard Butler, Paul Walker, Frances O’Connor, Neal McDonough, Billy Connolly (X-akták: Hinni akarok), David Thewlis (Dr. Moreau szigete, Harry Potter-filmek), Ethan Embry (Nyomul a banda), Michael Sheen (Frost/Nixon) és Anna Friel (Halottnak a csók) főszereplésével forgatott mozi számos pontban távolodott el a könyvben foglaltaktól. Egyes karakterek viszonyai megváltoztak (a diák Chris Hughesból a professzor fia, a Walker által megformált Chris lett), volt, akit átformáltak (a kötet Diane Krameréből a Matt Craven alakította Steven Kramer vált), az időutazással kapcsolatos elmélet a történelmi hitelességgel karöltve szorult háttérbe, a szereplőknek nem állt rendelkezésükre a Crichton által kitalált fordítógép (a korszakok eltérő nyelvezete a vásznon nem jelentett akadályt), az akció pedig prioritást kapott. „Ez egy nagyon nehéz folyamat eredménye, hiszen fogsz egy bestseller könyvet, és a filmélmény érdekében babrálsz vele, miközben egy olyan közönség ellen mész, melynek tagjai azért ülnek majd be, hogy megnézzék, amit már ismernek. Remélem, elfogadják majd a módosításokat, meglátjuk” – nyilatkozta Donner röviddel a premier előtt, ám reménye a bevételi adatok és a negatív visszajelzések láttán hamar szertefoszlott.


Már a forgatáskor előfordult, hogy változtak a párbeszédek, jelenetsorok, beállítások, így – a direktor bevallása szerint – megannyi alternatív felvétel állt rendelkezésre ahhoz, hogy utóforgatások nélkül alakíthassanak produkciójukon. Ezzel együtt a játékidőn is rövidítettek számos kevésbé tempós momentum, valamint a nyitójelenet kigyomlálásával, ezzel hozva létre dinamikusabb összképet, ám ez a fajta flexibilitás az aláfestésre nem volt érvényes. Az első fabrikálás alkalmával Donner elismerte, hogy rossz instrukciókkal látta el Goldsmitht, így a zene szinte teljes egészében történő újraírását kérte tőle. A mozi ezen változatával azonban a tesztközönség és a Paramount éppúgy nem volt megelégedve, ahogy annak előtte, s bár az instrumentális kíséret irányának helyessége immáron nem volt kérdés, olyannyira hullottak a képkockák, hogy a scoring session anyagát képtelenség volt a vágószoba berkein belül kiigazítani, a gördülékeny átmenetek sok helyen újrafelvételt követeltek, amibe Goldsmith már nem ment bele. Így kerülhetett a stábba Tyler, aki nem sokkal korábban fejezte be a szintén a Paramount égisze alatt forgatott Veszett vadat, melynek rendezője, William Friedkin nem mellesleg a vállalat akkori elnökének, Sherry Lansingnek volt a férje. Miután az épphogy harmincegyedik életévét betöltő ifjonc aláírt az Idővonalhoz, gyorsan felhívta Lansinget, hogy megköszönje az újabb bizalmat, ám a vezető értetlenkedett hálálkodásán, mert bár tudta, milyen felhők gomolyogtak az alkotás felett, az új szerző kilétével kapcsolatos információ addig még nem futott be hozzá. Később derült fény arra, hogy Tyler Donner aktuális zenei szerkesztőinek egyike által került a projektbe, mégpedig úgy, hogy második körben a Frank Herbert: A Dűne gyermekeiből és a Star Trek: Enterprise tévésorozat Tylerhez köthető epizódjaiból használtak részleteket temp zeneként, amit hallva a direktor így reagált: „Ez az ember kell nekem!”.

Első találkozásuk helyszínéül a Sony Scoring Stage szolgált, ahol hamar közös nevezőre jutottak. Tyler – elődjéhez hasonlóan – tematikus, erőteljes muzsikát írt, miközben határozottan elzárkózott attól, hogy megismerkedjen az elvetett művel: „Nem szerettem volna azelőtt hallani, míg a sajátomat be nem fejezem. Volt egy olyan érzésem, hogy ha meghallgattam volna azt a zenét, az lett volna az érzésem, hogy kiváló, épp ezért fogalmam sem lett volna, én mit csináljak. Azt éreztem volna, hogy egy jobb zenét kell komponálnom, amire valószínűleg képtelen lettem volna. Ezért inkább meg sem hallgattam, és úgy tekintettem a filmre, mintha Jerrynek egyáltalán semmi köze sem lett volna hozzá. Amikor befejeztem, megvettem Jerry verzióját, és pontosan azt éreztem, hogy ez egy kiváló muzsika. Rengetegszer végighallgattam utána, és nagyon érdekes volt úgy figyelni a műre, hogy ugyanahhoz a filmhez mi születhet egy teljesen más megközelítésből”.


A Goldsmith-kísérettel kapcsolatos írásomat úgy zártam, hogy az Idővonalnál történtek kapcsán az egyik szemem sírt, hisz méltatlanul bántak Goldsmithszel, a másik viszont nevetett, mert ekkoriban ismerkedtem Tylerrel, aki iránti elköteleződésemben ez is fontos szerepet játszott – Goldsmith és Hans Zimmer mellett tőle van a legtöbb lemezem. A komponistára A Dűne gyermekei apropóján figyeltem fel, s mire ezen Crichton-feldolgozás bemutatója elérkezett, az említett minisorozat kíséretét tartalmazó korongon felül olyan filmek albumaival gyarapodott a gyűjteményem, mint az Isten haragja, a Veszett vad és A sötétség leple, e sor pedig az Idővonallal folytatódott. Így magától értetődő volt, hogy amikor 2025 novemberében a Varése Sarabande bejelentette a The Deluxe Edition változatot (a cég ezzel együtt a Medicine Man Goldsmith által jegyzett aláfestésének hasonló kiadását lépte meg, így más kontextusban ugyan, de megismétlődött a Tyler–Goldsmith kapcsolódás), kérdés nélkül ruházzak be rá. Írásom alapjául is ezt választottam, mindemellett inkább a rajongóknak ajánlom, mivel a premierrel egy időben megjelent kiadványhoz képest, a megnyúlt játékidő ellenére, újdonságként mindössze egyetlen dolgot, a Sheen által megszemélyesített Lord Oliver motívumát tartogat. Ezen apropón túl a Deluxe által a tételek kronológiába rendeződtek, több témavariáció ismerhető meg, az időutazás motívuma („Entering the Wormhole”) pedig jobban előtérbe kerül, amik kifejezetten örvendetesek, de el kell ismernem, hogy a régi kiadvány ezek hiányában is koherens.

Goldsmith és Tyler munkái között nemcsak a rezeshasználat és az elektronikus elemek bevonása közös, hanem az is, hogy ugyanazon percekhez kellett zenét szállítaniuk (egy lelkes rajongónak hála például szereplőink tetőn keresztüli szökését mindkettejük koncepciójával, a „The Rooftop”-pal és a „Rooftop Escape”-pel is megtekinthetjük), illetőleg mindkettejük esetében megfigyelhető korábbi ötleteik visszatérése. Míg utóbbira vonatkozóan a veterán szerzőnél Az elnök különgépe, a Láncreakció, a Kísértethajó vagy épp Az első lovag albumai, addig Tylernél főként a temp zeneként alkalmazott A Dűne gyermekei, illetve az Enterprise, valamint a Veszett vad és A sötétség leple score-jai említhetők meg. Ám ezek, ahogy Goldsmith esetében, úgy itt sem öltenek zavaró mértéket, hovatovább az ekkor még bőven karrierépítőnek tekintett Tyler kézjegyei ráadásul az ismétlések mellett is frissnek hatottak.


Donner széles spektrumú, egyszerre dinamikus és epikus muzsikát vizionált, amely a napjainkban és a 14. század Franciaországában játszódó jelenetek során szimfonikusokra éppúgy támaszkodik, mint az időutazást megvalósító technológiát érzékeltető elektronikus elemekre. Tyler témagazdag muzsikát szállított le, amely erősen akcióorientált, így a zene hevességében időnként elveszettnek érezhetjük magunkat, ám a The Deluxe Edition helyes tracksorrendje képes segíteni hallgatóját, mivel a motívumok fokozatosan bukkannak felszínre, nem egymás utáni tételekben zúdulnak ránk, mint az előző albumváltozatnál. A szerző az ifjú régészeket szimbolizáló kalandtémát mutatja be először, amire az „Opening” második fele, a „Bifocal Discovery”, a „Mysterioso” és a „Star Charts” támaszkodik, hogy aztán a részemről a legértékesebb szerzeménynek tartott „Entering the Wormhole”-lal kezdetét vegye az időutazás, az energikus „1357 France”-től pedig a régésztanulókból és az ITC vállalat zsoldosaiból verbuvált csapat megpróbáltatásai a százéves háború keretében. A brit és a francia seregek harcát, illetve a szereplők konfliktushelyzeteit olyan trackek erősítik, mint a „Chase On”, a „Battle Axe”, az „Interruptus”, a La Roque-ot védő katonák hősiességét sugalló „River Crossing”, a „Castleguard Burns / Red Attack (Suite)”, a „Battalion”, a „Galvanize the Troops”, a „Storming the Castle” vagy épp a „The Battle of La Roque”. Mindeközben a kaland és az időutazás motívumai többször visszatérnek („Professor Found”, „Bail Out”, „False Marker”, „Fix It David”), így a film elején mit sem sejtő régészcsoport bár ismeretlen közegbe, valamint korszakba csöppen, zenei identitásuk folytonos.

A score harmadik pillére a szerelmi téma, melynél Tyler Chris (Walker) és Kate (O’Connor) románcát háttérbe szorítva Marekre (Butler), illetve Lady Claire-re (Friel) összpontosított. Ide vonatkozó ötlete a „Lady Claire / De Kere Attacks (Suite)”-ben csendül fel először hárfa, fafúvósok és vonósok közreműködésével, majd olyanokban folytatódik, mint az „A Lady’s Kiss / Fire Arrangements (Suite)”, a „History Will Change”, az „Eternal” vagy a kíséretet remekül összegző „End Credits”. A lendületes munka ezen főbb elemeken nyugszik, s miközben tapintható a szerző lelkesedése, elszántsága, olyan kevésbé jelentős dallamsort is felfedezhetünk, mint az antagonista Oliveré (Sheen), akinek jellemét lassú, kúszó dallamokkal igyekezett nyomatékosítani a szerző – ez a „Lord Oliver”-en túl mindössze a „Rooftop Escape”-ben figyelhető meg.


Bármennyire is gonddal sújtott vállalkozás az Idővonal, Brian Tyler pályafutásának fontos pontjává vált, hisz ez volt addigi karrierjének legnagyobb költségvetésű alkotása – mára pedig, a filmek bevételeit figyelembe véve, a komponisták top 10-es rangsorába küzdötte fel magát. Egykor kialakított kézjegyei a mai napig felismerhetők, habár stílusa némiképp formálódott: míg az akció- és kalandzenék esetében bátrabban nyúl az elektronikus megoldásokhoz, drámai megközelítései kifinomultabbak, bensőségesebbek lettek. Az Idővonal inspirálta műve – lehengerlő dinamikájával – bizonyos pontokon képes telíteni hallgatóját, ugyanakkor remek lenyomata a 2003-ban nagyobb léptéket öltő, szélesebb publikum előtti debütálásának, valamint annak, miként képes felülkerekedni a kíséretéhez kapcsolódó mozi színvonalán.