Mai túlérzékeny, sokszor már mások nevében is megsértődő világunk szinte ellehetetlenítette a nem romantikus filmvígjátékok vagy a paródiák készítését. Persze akadnak a régmúlt mozijaiban olyan ötletek, melyek láttán ma valóban okkal szisszenünk fel, így nem meglepő, hogy egy forgatókönyvírónak már komoly mértékben kell arra figyelnie, nehogy rátaposson valaki lábára. Fenntartásaim ellenére is egy ártalmatlan, szórakoztató másfél órára számítottam a Leslie Nielsen fémjelezte Csupasz pisztoly-trilógia folytatásával. A Nielsen-féle Frank Drebin fiát játszó Liam Neeson (akit az egyik producer, Seth MacFarlane felvetése nyomán kezdett el foglalkoztani a szerep), illetve a végzet asszonyát alakító Pamela Anderson főszereplésével bemutatott feltámasztásban a kétbalkezes és -lábas hadnagy egy olyan techguruval (Danny Huston) küzd meg, aki a kiválasztottakon kívül minden embert szó szerint őrületbe kíván kergetni. Azonban hatalmas csalódás ért, mert a 2025-ös próbálkozásban sok „poénra” jut egy valóban eltalált poén, és azok sem az olyan emlékezetes, térdcsapkodós fajtából, mint a Nielsen-érában, így hát különösebben nem bánom, ha a széria kapcsán nem beszélhetünk majd egy felragyogó Neeson-éráról, és e próbálkozás mindössze elszigetelt eset marad.


A több zsánerparódiáért is (például Airplane!, Top Secret) felelős ZAZ-trió, azaz David Zucker, Jim Abrahams és Jerry Zucker 1982-es, hatrészes sorozatukban, a Nagyon különleges ügyosztályban mutatták be Frank Drebin hadnagy karakterét. Már ennek főcíme felhasználta a rendőrautó tetőszirénája mögé helyezett kamera perspektíváját, amit viszont csak a későbbi mozifilmek vittek el egy zseniálisan háborodott ötlettel irracionális irányba. A sziréna így már akadályt nem ismerve betört többek közt egy házba, felbukkant hullámvasút sínjén, szülőcsatornában, hokipályán, flipperben, mindezt megkoronázva pedig részt vett a Halálcsillag elpusztításában is. Az emlékezetes humor hiánya mellett az új Csupasz pisztoly legfőbb bűne az, hogy ezt a védjeggyé vált emblematikus jellegzetességet nem vitte tovább, s talán nem is nagyon van olyan – az eredeti produkciókat kedvelő – néző, aki ne értene egyet ebben velem.

A Nagyon különleges ügyosztály (eredeti címén: Police Squad!) számtalan esetben konkrét jeleneteket parodizál aprólékosan Lee Marvin M Squad című, 117 rész megélt szériájából. Akiva Schaffer rendező (Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással)) viszont úgy gondolta, azért nem frissíti fel vagy gondolja tovább a szirénás ötletet, mert az ő filmje már nem egy ötvenes évekbeli szériát parodizál, mint a forrásművek, ezért a cím kiírása álljon inkább közelebb a Terminátor 2. – Az ítélet napjáéhoz. Ezzel viszont a rajongók okkal lehetnek csalódottak, a megújult főcím ráadásul egy szimpla kiírás. A direktor inkább egyfajta tisztelgést választott az elődfilmek előtt azzal, hogy részleteket helyezett el a kultikus jelenetsorokból, csak épp a stáblista alá száműzve, értelme így nincs sok. Hiába Schaffer utólagos magyarázkodása, mindenhogyan gyáva megfutamodásnak tűnik a döntés, hiszen a Csupasz pisztoly 33 1/3 – Az utolsó merénylet premierje óta eltelt három évtized alatt bemutatott produkciókban akadtak bőséggel olyan jelenetek, amelyeket felhasználva össze lehetett volna állítani egy újabb ütős nyitányt.


Hogy miért mentem bele ilyen mértékig ennek elemzésébe, annak az az oka, hogy a trilógia szirénázással megspékelt főcímmuzsikája az elsők közt lenne Nielsen és esetleg O.J. Simpson nevének említése mellett, ha valakitől azt kérnénk, mondjon idevágó jellegzetességeket. A mindhárom esetben, továbbá már a Nagyon különleges ügyosztályhoz is felkért Ira Newborn (Meglógtam a Ferrarival, Ace Ventura: Állat nyomozó) munkája ugyan nem tartozik a sokat emlegetettek közé, a főtémája azonban annyira ikonikussá vált, hogy szentségtörés lett volna kihagyni. Nem is történt meg, ellenkező esetben Schaffernek még egy napszemüveges-műorros-parókás álca is kevés lett volna a népharag és egy kiadós verés elkerüléséhez. Newborn lassan nyolcvanéves lesz, ráadásul 2000-ben visszavonult a filmzeneszerzéstől, így a felkeresését minden bizonnyal az első másodpercben elvetették az alkotók. Szerződtetése már csak azért is kudarcba fulladhatott volna, mert háttérbe vonulásának elsődleges oka a megkeseredettség lehetett. Egy régi interjúban legalábbis így beszélt hollywoodi tapasztalatairól: „Emlékszem, egyszer megírtam egy cue-t, rögzítettem, majd átrohantam a vezérlőbe, hogy meghallgassam a reakciót rá. Épp időben érkeztem ahhoz, hogy halljam, amint a rendező megkérdezi a tizenegy bólogató Jánosból álló csapatát: ’Oké, mi a gond ezzel?’ Mit gondol, közülük hányan mondták erre azt, hogy ’semmi’? Egy másik alkalommal megírtam egy autentikusan 1959-es stílusú főcímzenét egy élő rock ’n’ roll show-hoz, és a rendező – vélhetően 1961-ben született – barátnője kijelentette, hogy neki nem tetszik. Aztán egészen addig számított korszerűtlennek, amíg a nőt meg nem győztem, és onnantól már briliánsnak tartotta. Tíz százalék zene, kilencven százalék mellébeszélés.” Ezen túlmenően a művész ráadásul egyfajta digitális számkivetettnek is tűnhet, mert életművéből – bizonyára kiadói döntésből – a Spotify-on semmi nincs jelen.

Newborn helyett a komoly múltra visszatekintő Joel McNeelyt szemelték ki az alkotók, alighanem a már említett MacFarlane javaslatára, aki olyan alkotáson dolgozott vele, mint a Hogyan rohanj a veszTEDbe, sorozatok terén pedig az Orville és az Amerikai fater. Ez 2025 áprilisában még így volt, ám júniusban érkezett a hír, hogy zeneszerzőcsere történt, ennek okáról azonban semmilyen információ nem látott napvilágot – ha látott volna, akkor bizonyára az udvariaskodó kreatív nézetkülönbséggel magyaráznák. Problémás score-ok esetében pedig ki más is vonulhatna fel kármentő tűzoltóként, ha nem Lorne Balfe?

Az új zeneszerző fejének nem kellett amiatt fájnia, milyen új vezérmotívummal érhetne méltó nyomába egy igazi klasszikusnak. Az alap éppúgy adott volt, ahogy annyi esetben már Balfe pályáján, amikor olyan franchise-ok jól ismert dallamait kellett modernizálnia, mint például a Bad Boys, a Mission: Impossible és a Beverly Hills-i zsaru. A különbség ezúttal a hangszerelésben rejlett, elvégre a fentiek szintetizátoros vagy szimfonikus akciómuzsikák voltak, míg Newborn legismertebb szerzeménye nagyzenekari jazz. Épp ezért Balfe ezúttal a jazzszcénából érkező Gordon Goodwin zeneszerző-karmesterrel dolgozott együtt, aki hangszerelésével a jellegzetes big bandes hangzást teremtette meg az ismert főtémát tökéletesen újrahozó „The Naked Gun (Gordon Goodwin Remix)”-ben. Két további finoman jazzalapú szerzeményt találunk az albumon: az egyaránt romantikus „There She Was Again” és a „Turkey Talk” egy film noirban is megállnák a helyüket, amikor is a főhős találkozik a megmentésre váró nővel. Még ehhez a stílushoz áll közelebb a sejtelmes „Something Fowl” is, a többi track jelentős részével viszont bizonyos értelemben csak a gond van.


Schaffer elképzelése az volt, hogy a főtémán és a két szereplő kapcsolatát szemléltető szerzeményeken túl a produkcióban a mai akciózenei stílus jelenjen meg, és az aláfestésben ne érződjön humor. Balfe így mesélt erről: „Amikor leültem a rendezővel, hogy a Csupasz pisztoly zenéjéről beszéljünk, rögtön az elején annyit mondott, hogy őszintének kell érződnie, így ez határozott meg mindent. Lényegtelen volt, mennyire abszurd is egy-egy jelenet, az aláfestésnek komolyan kellett kezelnie őket – főként az akciókat. Nem a humorra koncentráltunk, a muzsikának a drámát kellett eladnia, mert ez teszi működőképessé a komédiát. A Csupasz pisztoly és a Nagyon különleges ügyosztály fontos részei voltak a gyerekkoromnak, imádtam őket. Ira Newborn eredeti témája ikonikus, és mindenképpen tisztelegni akartam e noiros, rézfúvósokra épülő hangzás előtt, miközben friss energiát hozok napjaink közönsége számára. Ez a kontraszt – amikor is komoly zene kíséri az abszurd helyzeteket – teszi ezt a világot annyira szórakoztatóvá. A komponálás tehát az egyensúly megtalálásáról szólt: az érzelmi őszinteség és a teljes abszurditás ütközik benne – a lehető legideálisabb módon.

Már a filmben is az, de az albumon még szembetűnőbb viszont a probléma, hogy két, egymást ütő zenei világ kerül szembe a score-ban. Miközben egy teljes egészében big bandes, helyenként film noiros hangszerelés épp azért ütött volna (mint ahogy ütött Newborn zenéiben is), mert manapság már nem hallunk ilyet, ráerősített volna a vígjátéki hangulatra is. Balfe mozgalmasabb darabjai ezzel ellentétben olyanok lettek, hogy simán helyett kaphattak volna a szerző Utóhatás és Leszámolás alcímet viselő Mission: Impossible-zenéiben is. Hozzá kell tennem azonban, hogy a fiatalabb korosztály, amelyik nem ismeri a Nielsen-trilógiát és a szériát, ezen bizonyára nem akadna fenn. Viszont nem lehet átlendülni azon, hogy a 2025-ös verzió 73 és 57 éves főszereplője vélhetően nem őket vitte be a moziba, hanem a negyvenestől induló, nosztalgiázó korosztályokat, nem kérdés tehát, melyik rétegre kellett volna koncentrálni már a főcímmel is.


Balfe személyes kedvence a nyitó „My Name is Frank Drebin Jr.” (mondván: rögtön kiderül, hogy itt bizony zeneileg minden komolyan lesz véve), melynek vészjósló felvezetését igencsak eltaláltnak vélném – egy más jellegű filmben. A track zöme a mai akcióminimumot hozza, se nem kiugró, se nem igénytelen, ami viszont dob rajta, az a vége felé egy pillanatra előkerülő, hősiességet behozó kórus, majd a zárásban egy lelassult, noiros hangulat. A főgonosz tervét szemléltető „Project Inferno” cseppet sem emlékezetes, ahogy az olyan további akciódús szerzemények is csupán egyszerű rutinmunkák, mint a „Have a Nice Trip”, a „The Main Event”, a „Calm People Up”, vagy a végére a katonai parádékat megidéző „Two Kodiak Bears / Press Conference”.

Két betétdal is szerepel a kiadványon. Az elsőt Anderson adja elő a bárjelenetben, amikor is karaktere színpadra áll, hogy elterelje a figyelmet Drebin tevékenykedéséről. A „Sassafras Chicken in D” úgy indul, mint egy búgó hangon előadott tipikus femme fatale-sanzon, csakhogy hamarosan nyögdécseléssel, a címnek megfelelő kotkodácsolással és hisztérikussággal átalakul egy úgynevezett scat dallá (a Louis Armstrongtól eredeztetett halandzsázó jazztechnika legismertebb modern kori képviselője egyébként Scatman John volt).  Ez a mozgóképben is igencsak kellemetlen, az albumon hallgatva pedig még megvan annak veszélye is, hogy az első – és gyaníthatóan egyetlen – lejátszásakor a fültanúk könnyen megkérdőjelezhetik elmeállapotunkat. Érdekesség, hogy öt szerzője közt McNeelyt is megtaláljuk, aminek oka az, hogy az első darabok közt kellett megírni, elvégre kifejezetten erre épül a jelenet – de gyaníthatóan nem ez az, amire legbüszkébb lehet a pályájából. A másik dal a „My Sweet Beth” (ennek írói közt éppúgy ott szerepel a direktor, mint a „Sassafras Chicken in D”-nél), egy zongorával kísért szerelmi vallomás a stáblista alól, amelyet Neeson motyog el, miközben botladozik a stúdió hangszerei közt. Ez is csak humorosnak szánt, de inkább kellemetlen, viszont legalább azt lehet értékelni, hogy nem annyira kellemetlen, mint a másik.


A Hollywood Studio Symphony mintegy ötven zenésze által feljátszott score mindössze félórás (észlelhetően több a filmben sem csendül fel), és ebbe a két dal is beleértendő. Bár léteznek olyan soundtrackek, melyek még ilyen időtartamban is élményt adnak, ez nem az a szituáció. Akadt már nem egy példa, amikor egy vígjáték humorához sokat hozzátett, hogy nem tipikusan komédiába illő aláfestést kapott (hogy házon belül maradjunk, a Top Secretnél is ez a helyzet Elmer Bernstein művével), ám itt a feledhető akciómuzsika erősen üti az alig jelen lévő jazzes jelleget, így egy furcsa szerkezetű mű született meg. A klasszikus témát persze jó újrahallani, de valahogy olyan érzés marad az emberben, hogy e soundtracknek mindössze annyi értelme van, hogy még eggyel kevesebb maradt azokból a régi sorozatokból, amelyeknek feltámasztásához Lorne Balfe-ot kérték fel dallamfelelősnek.