A Beverly Hills-i zsaru 3. score-jára történő beruházásnak alapvetően semmi értelme, ha azt nézzük, hogy a korong játékidejének alig felét teszi ki Nile Rodgers klasszikus értelemben vett aláfestése, megannyi kurta trackre bontva. Ráadásul ezeknek olykor se eleje, se vége: hirtelen kezdődnek és zárulnak, miközben különféle stílusok között ugrálnak, ezért az albumnak nincs egysége, íve, a dallamok nem képesek kibontakozódni, hovatovább a korong tételalternatívákba, valamint a film cselekményének helyszínéül szolgáló WonderWorld élménypark source musicjaiba torkollik. Azt is mondhatnám, itt a háttérinformációk érdekesebbek, mint maga a zene, ám amint azt a fenti pontszámom előrevetíti, most nem várható tőlem racionalitás...


A harmadik kaland félvállról vett fiaskó, amelyet Eddie Murphy egy alkalommal szemétnek titulált, és a nézők, illetve a kritikusok mellett a Beverly Hills-i zsaru: Axel Foleytól is kapott fricskát: a Joseph Gordon-Levitt alakította Abbott megjegyezte Foley-nak, hogy 1994-ben mennyire rossz passzban volt. Ám bugyutasága ellenére a mai napig kedvelem, amihez hozzájárul, hogy ezen keresztül találkoztam a szériával – hasonlóan Martin Riggshez és Roger Murtaugh-hoz, akikkel a Halálos fegyver 3. révén ismerkedtem meg. Gyerekkori mozis emlékeim az évtizedek múlásával halványodtak, ám néhányuk mély nyomot hagyott bennem, köztük a Beverly Hills-i zsaru 3-mal. Nagypapám vitt el rá a testvéremmel, és csak azt tudtuk, hogy rendőrös akcióvígjátékra megyünk. Az Alkotás moziba lépve a standee és a folyosó falára kedvcsinálóként kihelyezett képek teljesen felcsigáztak, türelmetlenül vártuk a vetítést (a kilencvenes évek első felében a szűkös köztéri reklámlehetőségek és a napilapok szerdai számaiban feltüntetett, címszavakkal közölt műsorismertetők okán a filmszínházak belső terei voltak az igazi reklámfelületek). Sokáig ezt tartottam az igazi Beverly Hills-i zsaru-filmnek, ám azóta másként rangsorolom őket – a legjobbtól a legrosszabbig skálán premierjük sorrendjében helyezkednek el, és igen, részemről a negyedik a leggyengébb, minden szempontból.

A John Landis (Amerikába jöttem, Kémek, mint mi) rendezésében vászonra vitt történet körvonalazásakor az alkotók szerettek volna szélesebb közönségréteget megszólítani, ezért lazítottak a Beverly Hills-i zsaru 2. komolyságán, amivel viszont átestek a ló túloldalára: a túltolt poénok mellett helyszínként a napfényes városrész színes-szagos, Disneylandhez hasonló élményparkja szolgál, ami felülírja a széria addig megszokott krimi jellegét. Foley ezúttal főnöke, Todd felügyelő (Gil Hill) gyilkosai után nyomoz, és bár a szálak újfent Beverly Hillsbe invitálják, a cselekmény kevésbé izgalmas, mivel a város helyett döntően a vidámparkban zajlanak a dolgok, ami egyfajta szirupként járja át a filmet.


Amikor a La-La Land Records megjelentette Harold Faltermeyer első két etaphoz kapcsolódó munkáját, reméltem, hogy a Rodgers által jegyzettre is sort kerítenek, türelmem pedig meghozta gyümölcsét, a CD megrendelésében fontos szerepe volt a nosztalgiafaktornak. Az MCA Records – a korábbi részek gyakorlatához hűen – a premier idején egy válogatásalbummal rukkolt elő, ám hiába hittek benne a producerek, ez cseppet sem segített a mozi iránti érdeklődés felkorbácsolásában, sőt, lényegében hasonló közömbösség fogadta, mint magát a filmet. Az R&B-, rock- és popdalokra épülő korong többször a kezembe akadt, de Patti LaBelle („The Right Kinda Lover”), Chanté Moore („Mood”), az Inner Circle („Summer Jamming”) és társaik számai közé csupán egyetlen score-tétel, a népszerű vezérmotívumot feldolgozó „Axel F” ékelődött be (amely ezt a lemezt is indítja, csak „Axel F (version 1)”-ra keresztelve), így engem is hidegen hagyott.

Bár Faltermeyer hatalmas sikert könyvelhetett el a Beverly Hills-i zsaruval, a második felvonásnál színre lépő Tony Scott az akkoriban feltörekvő Hans Zimmerben gondolkodott, a Don Simpson–Jerry Bruckheimer producerpáros azonban hallani sem akart személycseréről, így Faltermeyer duplázhatott. Ezúttal viszont nem ők, hanem a többek között a Jack Ryan-adaptációkat is jegyző Mace Neufeld és Robert Rehme álltak a projekt élére, a direktori széket John Landis (Blues Brothers, A három amigó, Kémek, mint mi) foglalta el, a zeneszerzői posztot illetően pedig mindannyian nyitottak voltak a változtatásra.


Rodgers az R&B és a funky meghatározó formációja, a Chic társalapítója, aki nemcsak előadóként, hanem producerként is elismert, de filmes munkái nem kiemelkedők, köszönhetően az olyan másodvonalbeli vállalkozásoknak, mint A földi lányok csábítók, a Csont nélkül, az Amerikába jöttem vagy a Beverly Hills-i zsaru 3. Az első csatát Landisszel kellett megvívnia, aki a népszerű főtéma megtartása mellett szimfonikus megközelítésben gondolkodott, s ezt nemcsak azzal indokolta, hogy személy szerint jobban szereti a nagyzenekaron alapuló muzsikákat, hanem hogy megváltoztak az akciófilmek aláfestései, a nyolcvanas éveket jellemző elektronika felett immáron eljárt az idő. „Édes istenem, John! Kedvellek, de ezt beszéljük át! Olyasmit kérsz, mint hogy A cápa főtémáját szájharmonikán adjam elő, vagy ehhez hasonlót” – emlékezett vissza reakciójára Rodgers, akinek elsődleges feladata az lett, hogy arany középutat találjon a Foley-val ekkorra már összeolvadt zenei irány, valamint Landis kívánsága között.

A kétirányú megfelelés és a viccelődésre való reflektálás stíluskavalkádba torkollott, ráadásul a számára biztosított szűk játékidő sem engedte, hogy az új ötleteket fokozatosan vezesse be, változatosan bánjon velük, ezért nem lett egységes képe a score-nak. Az instrumentális kíséret kurtaságában az is közrejátszott, hogy Landis bizonyos jeleneteknél ragaszkodott a dalokhoz (a film elején látható autós üldözésnél például az INXS „Keep the Peace”-éhez), a vidámparkhoz a Richard M. Sherman–Robert B. Sherman duóval szállíttatott dalt, Rodgerstől pedig az egyes attrakciókhoz kért zenéket. Utóbbi kettő eredményeként született meg például a „Wonderful WonderWorld (Instrumental)”, az „American Patrol Carousel”, az „Over the Waves Carousel”, a „WonderWorld Calliope” és a „The Thunderer Carousel”, melyek időnként klasszikus dallamokra is támaszkodva biztosítanak vurstlihangulatot. Ezek összessége meglehetősen szűk keretek közé szorította Rodgerst, akinek trackjeit a vágószobában nyirbálták tovább: a „Your Cooperation / Back to Beverly Hills”-nek az első fele, a „Chase Through Park”-nak pedig az egésze a padlóra hullott.


Bár ezt a részt nem Faltermeyer jegyzi, gyakorta felbukkanó témája uralja a score-t, adaptálásai a legszembetűnőbb mozzanatok, és nagyon tetszik, ahogy Rodgers közelített hozzá. Az „Axel F (version 1)”-ban, illetve a „Your Cooperation / Back to Beverly Hills”-ben az eredeti hangulat előtt igyekezett fejet hajtani, az „Axel Okey Dokey”-ban a parkhoz illő lazaságot hozta ki belőle, a „Secret Room / Axel in Mirror”-ban, az „Axel & Dave / Axel, Ellis & Dave”-ben és a „Not the First Time / Bright Light / Axel Out of Bullets”-ban pedig azt mutatta meg, milyen ötletesen ültette nagyzenekarra. A szimfonikusok bevonásakor a rezesekre hárult a főszerep, ami jó, egyszersmind kézenfekvő választás volt, amit az „Axel Fox”-szal fejelt meg a szerző, egyszerre prezentálva Shermanék WonderWorld-témáját (amelyre a „Welcome to WonderWorld”-ben utalt még) és azt, hogyan lehet ízlésesen új köntösbe bújtatni egy klasszikust.

Rodgers akciótémái viszont kevésbé jellegzetesek, pontosabban fogalmazva: tagoltságuk okán esélyük sincs azzá válni. A sort a „Chop Shop Raid” indítja, majd a „Raid on Truck”-ban, valamint az aktuális rosszfiút, DeWaldot (Timothy Carhart – Vadászat a Vörös Októberre) is szimbolizáló „Secret Room / Axel in Mirror”-ban, a „Chase Through Park”-ban és az „Axel Changes Matrix / Fool Named Axel / Sanderson Dies”-ban folytatódik. Utóbbi trióban Rodgers jól érzékelteti a pénzhamisítók élén álló, kettős életet élő bandavezért, a legkedveltebb akciótételem azonban nem hozzá, hanem Axel mentőakciójához kapcsolódik. Ez az „Axel Saves the Kids (version 3)”, melyet a Spider óriáskerékkel kapcsolatos akció ihletett: funkys ritmusai kifejezetten pezsdítően hatnak a képsorokra. Ugyanakkor az album a szerző eme fontos jelenettel kapcsolatos eredeti elképzelését is leleplezi, megismerhetjük, miként gondolta nagyzenekarral kísérni – az „Axel Saves the Kids (orchestral version 1A)”, az „Axel Saves the Kids (orchestral version 1B)”, az „Axel Saves the Kids (orchestral version 1C)” és az „Axel Saves the Kids (orchestral version 1DE)” képében –, amit aztán Landis frissebb, ritmusosabb zenét rendelve megtorpedózott.


Meggyőződésem, hogy Nile Rodgers béklyók nélküli megbízatása jobb végeredményt hozott volna annál, mint aminek fültanúi lehetünk – bár a filmben elkülönülnek egymástól a score-tételek, ezáltal kevésbé tűnnek hullámzónak, mint a CD-n. A lényeg, hogy immáron zenei fronton is teljes a Beverly Hills-i zsaru-szekció, e korongot pedig bátran ajánlom mindenkinek, legfőképp az „Axel Saves the Kids (version 3)”, az „Axel Okey Doki”, a „Secret Room / Axel in Mirror”, az „Axel & Dave / Axel, Ellis & Dave”, továbbá az „Axel Fox” miatt érdemes megpróbálkozni vele.