A disneylandi attrakció nyomán megvalósított A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka elsöprő sikere újfent divatba hozta a kalózokat, így a folytatás – amiből rögvest kettőt jelentettek be, és forgatásaik részben fedték egymást – kézenfekvő volt. A Holtak kincsét elődjénél némiképp rosszabbnak ítélem, ám azáltal, hogy Hans Zimmer ragadta magához a kíséret kormánykerekét, karakteresebb zene kezdett kibontakozódni, mely itt még alig jobb a Klaus Badelt által jegyzettnél, ám számos érdekes mozzanatot rejt, a „Hello Beastie”-re keresztelt albumzáró tétel pedig – kalózos hasonlattal élve – tökéletes palló a harmadik etap, A világ végén felé.


Zimmer Az utolsó szamuráj munkálatai miatt volt kénytelen nemet mondani Jack Sparrow (Johnny Depp) debütálására, ám hogy ne legyen teljes mértékben elutasító, egy csokorra való témaötlettel ruházta át a feladatot Badeltnek, aki remek hangulatú muzsikát rakott össze, miközben mellőzte az egyediséget. Szívesen leültem volna a sarokban, amikor Jerry Bruckheimer producer és Gore Verbinski rendező a folytatás zenéjével kapcsolatos elvárásaikról kezdtek beszélgetni, vagy arról, hogy a közönségsikert figyelembe véve miként vélekednek Badelt viszonylag szűk határidőn belül összerakott kíséretéről. A hibák ellenére ugyanis az egyik felem azt vallja, adhattak volna neki esélyt, hisz ekkoriban még úgy tűnt, rejlik potenciál a komponistában, igaz, a Macskanő, a 16 utca, az Ultraviola, a TMNT – Tini Nindzsa Teknőcök és hasonlók révén elindult egyfajta lejtőn, amelyen végül nem sikerült megállnia. Ám Bruckheimer nem az a fajta producer, aki készséggel ad második esélyt – elég csak berken belüli példaként említeni Alan Silvestri esetét A Fekete Gyöngy átkával –, ráadásul most különösen ragaszkodott Zimmer személyéhez.

A mozi megtartott valamennyit könnyedségéből, modern köntösbe bújtatott kalózkaland jellegéből, ezzel együtt azonban a szereplők egy részét jobban megismerhettük, a gazemberek (akik a haramiák közül éppúgy kikerülnek, mint a Brit Kelet-indiai Társaság lobogója mögé bújó elitistáktól) még gonoszabbak, kapzsibbak lettek, a film képi világa pedig komorabb. Olyan jelenetek születtek, mint például a madarak általi szemkivájás, a vízen úszó koporsók, vagy az emberi csonttal történő evezés, amelyek nem alapvetések egy széles nézőréteget megcélzó Disney-alkotásnál, és bizonyára a stúdió vezetősége félszegen nézte ezeket, a bevételi adatok viszont ismét azt támasztották alá, hogy jó döntés volt bízni Verbinskiékben. A forgatókönyv ezúttal is Ted Elliotnak és Terry Rossiónak köszönhető, az általuk eszközölt módosítások pedig elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy újdonságot csempésszenek a franchise-ba, s ezzel – a harmadik rész ismeretében kijelentve – olyan trilógia születhessen, amely ívvel, szívvel és lélekkel egyaránt rendelkezik.


A Fekete Gyöngy átka bemutatója után sokan elmarasztalták Badeltet, amiért nem Erich Wolfgang Korngold Halálfejes lobogó vagy a Hét tenger ördöge ihlette műveit, John Debney A kincses sziget kalózaihoz vagy John Williams Hookhoz írt muzsikáját követve húzta alá a látottakat, ám Verbinskihez igazodva kénytelen volt reformerként viselkedni. Tudvalevő volt, hogy e sémán Zimmer sem fog módosítani (akit korábban a Gladiátor miatt támadtak, mondván: az elektronika nem illik a szandálos produkcióhoz), és bár alapvetően én sem vagyok híve a bevált recept megváltoztatásának, nem zavart. A recept szó alatt jelen esetben a kalandzene lendületes, kórusos, tisztán szimfonikus megszólalását értem, ám az akciózenék világát forradalmasító szerző a Muppet Kincses Szigettel már adott ízelítőt víziójából, ráadásul amilyen jól alakította át a római birodalommal kapcsolatos, addig jellemzőnek vélt zenei eszköztárt a Gladiátornál, úgy formálta hatásosan saját stílusára az ókori Egyiptom atmoszféráját az Egyiptom hercegénél. Végül azonban be kellett látnom, hogy a Holtak kincse aláfestése, egy-két remek téma kivételével, nem kiugró minőségű, eközben a film és az előző etap muzsikájához idomult, így a korábban fanyalgók újfent felháborodtak, A világ végén premierjét követően pedig párnál tetőzött a düh.

Ahogy a történet, úgy a zene is folyamatosan színesedik, egyre összetettebbé válik, a különbség annyi, hogy míg a filmek nyújtotta élményt a Gyöngy által szelt vizekhez hasonlóan tartom hullámzónak, kíséretük lebilincselővé válik. Amikor először hallottam a Holtak kincse albumát, egyszerre tört fel bennem az öröm és a bánat: boldog voltam az újdonságoktól, de csalódtam, mert sokkal erőteljesebbet váltam Zimmertől. Ettől persze nem volt kérdéses a kiadvány megvásárlása, és ahogyan arra az első részt bemutató írásomban kitértem, az Avex Group gyűjteményére ruháztam be, melynek Holtak kincsével kapcsolatos score-tartalma a tengerentúli, illetve európai változatokkal (s a majdani Pirates of the Caribbean Soundtrack Treasures Collection második lemezével) megegyező, ám kettővel több Tiesto-remix található rajta, miközben bámulatos színvonalon kivitelezett csomagolással bír.


Mielőtt belekezdenék a zene ismertetésébe, szeretnék néhány sor erejéig kitérni A Fekete Gyöngy átkával vonható párhuzamokra. A főtéma visszahozása és a hangszerelés egyezése már a film alatt kitűnik az új dallamok – Zimmer cége, a Remote Control elveihez hű – grandiózusságával, fülbemászóságával egyetemben. Ezek mellett a művésztől szintén kapunk egy adag visszanyúlást (a „You Look Good Jack”-ben például A Sólyom végveszélyben és a Gladiátor aláfestéseinek részleteit fedezhetjük fel, a „Hello Beastie” Az utolsó esély és az Artúr király score-jait idézi, a „Tia Dalma” kórusrésze pedig a Peacemakert juttatja eszembe), és szintúgy megannyi kiegészítő komponistával vette magát körül, akik többsége az elődnél is közreműködött. Az albumösszeállítás ugyancsak mutat hasonlóságot: bár a tracknevek a „Hello Beastie” kivételével összhangban állnak az általuk takart zenével, még mindig inkább gyűjtőcímnek tekinthetőek, semmint a hozzájuk kapcsolódó cselekmény leiratának, mivel a tételek többsége az alkotás különböző pontjairól válogatott cue-k egyvelege – még a másfél perces „Dinner is Served” is két részlet összevonásának eredménye.


Sparrow mellett Will (Orlando Bloom), Elizabeth (Keira Knightley), Barbossa kapitány (Geoffrey Rush), Norrington (Jack Davenport), Swann kormányzó (Jonathan Pryce) és a Fekete Gyöngy legénysége is visszatért, ám nem kimondottan idilli körülmények közepette. Míg Willék esküvője félbeszakad és a pár patthelyzetbe kerül, addig Norrington kegyvesztetté válik; Barbossa néhány elszórt utalást követően tér vissza, mialatt Sparrow minderre fittyet hányva ügyeskedik más kárára, saját bőre mentése érdekében. Persze ekkorra már ismerjük őt, cselekedetei kiszámíthatóbbak, ám Depp alakításának hála továbbra is zseniálisan kivitelezettek, ráadásul Zimmer bohókásabbra vett karaktertémája is dob rajtuk. A „Jack Sparrow” felvezetése a napszúrástól és rumtól kábult, sajátos mozgáskultúrával rendelkező főhősünknek megfelelő ritmusban dülöngél, sugároz szétszórtságot, ami aztán egy vérbeli Zimmer-menetelésbe csap át szimpatikus antihőst faragva belőle. Az itt hallható könnyedség és heroizmus folyamatosan váltakozik, tökéletesen nyomon követve kedvenc kapitányunk húzásait. Az „I've Got My Eye On You”-ban az előző felvonás „The Medallion Calls”-ának megfelelő fennköltséget ad át, a „Wheel of Fortune”-ban hol lazaságot, hol eltökéltséget áraszt, a „Hello Beastie”-ben pedig megtörtséget, ami végül a folytatás tényét előrevetítvén reménybe és visszaszerzett lendületbe csap át.

Az aktuális fő ellenfél a Bolygó Hollandi kapitánya, Davy Jones (Bill Nighy), akinek vízi élőlényekkel borított teste a hajó részévé kezd válni – e külcsín éppúgy érvényes a halhatatlanság reményében száz év szolgálatot teljesítő legénységére. Sparrow természetesen neki is adósa, aminek teljesítésére Jones szerint elérkezett az idő, ugyanakkor ő nemcsak egy antagonista, hanem szerelmi bánatból fakadó sebeket hordozó alak is, ezért Zimmer összetett témával támasztotta alá őt, majd terjesztette ki ezt csapatára. A „Davy Jones” érzelmes megközelítéssel indít orgona és zenedoboz tolmácsolásában, és minthogy a karaktert a hajón lévő orgonáján is látjuk játszani dühének és egyéb érzelmeinek levezetése gyanánt, e motívumnak a forgatás előtt el kellett készülnie (a filmben Nighy ül a hangszer mögött CGI-csápjaival játszva, de valójában a Remote Control egyik állandó munkatársa, Mark Wherry zenél). Mindez a temperamentumához igazodó, vészjósló megközelítésbe torkollik, olyan benyomást keltve, mintha a szimfonikusokat elektromos gitár vértezné fel, pedig nem ez történt. „Mivel Johnny Depp Keith Richardsra alapozott szerepe megformálásakor, találnom kellett valamit, ami ellenpontozza ezt Davey Jonesnál. Amikor kitaláltam a témáját, rögtön orgonában és zenedobozban gondolkoztam, de ezek nem voltak elég kemények, markánsak. A templomi orgona nem kimondottan flexibilis ilyenkor, nagyon nehéz akciózenét írni rá. Ezért úgy gondoltam, erősítőn keresztül vezetem át a hangokat. Így aztán a zenekar előadását gitárerősítővel kereszteztük” – mesélte Zimmer. Ez a megoldás a „The Kraken”-ben erőteljesebben van jelen, mint a „Davy Jones”-ban, leginkább itt tapintható a víziszörny és a Hollandi jelentette fenyegetettség, itt egy lüktető ütem is megbújik Jones ládában tartott szívének szimbólumaként.


E lüktetés a „The Kraken” és a „Davy Jones” mellett a „You Look Good Jack”-ben is feltűnik, kulcsszerepet viszont a „Tia Dalma” végén tölt be. A cím a Naomie Harris által megformált szereplőre utal, hangulata pedig éppoly misztikus, mint Tia, aki nem szimplán az okkultizmusban jártas egyén, hanem a Jones szívének megszakadásáért is felelős Calypso istennő emberi testbe zárva. A történetbe rejtett dráma azonban itt még nem ér véget, hiszen Will múltjáról is egyre többet tudunk meg, miután újra találkozik édesapjával, a Hollandin szolgálók sorába tartozó Bocskor Bill Turnerrel (Stellan Skarsgård), amit az „A Family Affair”-rel követett le Zimmer. Ez húzza alá Will szembesülését származásával, és a „Two Hornpipes (Tortuga)”, továbbá a „Hello Beastie” mellett ez az egyik olyan tétel, melynek albumváltozata nagyon közel áll a filmben hallhatóhoz – csak Jones néhány másodpercnyi, dühös orgonajátéka maradt le az elejéről. És ha már érintőlegesen visszatértem a negatív alakokhoz, illő szót ejteni a „Hello Beastie” közepén megbújó, a Brit Kelet-indiai Társaságot érzékeltető motívumról, amely most még jelentéktelen szereppel bír, A világ végén esetében azonban – az őket képviselő, gőgös Lord Cutler Beckett-tel (Tom Hollander) karöltve – fontossá válik.

Mindezekkel párhuzamosan Zimmer finoman elmozdítja a határokat (igaz, korántsem annyira, mint A világ végénnél), ami a Walt Disney Records lemezén a „Dinner is Served”-del veszi kezdetét. Ennek első fele erőteljes dobokkal és rezesekkel, illetve kántálásszerű énekkel nyomatékosítja Will bennszülöttek általi elfogását, majd a szikláról lelógatott kalózok szabadulási kíséretét aláhúzó keringőszerű megközelítésbe csap át. E két, merőben eltérő stílus összevonása furcsának tűnik, de megállja a helyét, és olyasfajta színt visz az összképbe, mint a tortugai kocsmaverekedés ihlette „Two Hornpipes (Tortuga)”, amely a jelenlévők által is hallható, úgynevezett source musicból alakul át hagyományos értelemben vett filmzenévé. Számomra ezek a kiadvány fénypontjai a „The Kraken” melletti másik nagy akciótétellel, a „Wheel of Fortune”-nal egyetemben, amely a képsorok alatt tapasztaltakhoz képest jelentősen meg lett kurtítva: másfél perces felvezetése éppúgy hiányzik, mint számos apró közbevágás, amely mások mellett a Hollandi legénységét is tükrözi. A szabdalásra – akárcsak az „A Family Affair”-nél – feltehetően a játékidő egyórás keretének betartása miatt volt szükség, ám ezt Tiësto haszontalan remixének („He's a Pirate”) elhagyásával is megoldhatták volna.


Ahogy a moziban, úgy aláfestésében is kiegyensúlyozott a dráma, az akció és a humor aránya. Pro és kontra sok minden hozható fel Hans Zimmernél (hiába vagyok elkötelezett rajongója, tartok számon tőle műveket értelmezhetetlenként), de több ilyen és ennél jobb darabot tesz le az asztalra, mint rosszat, ezért nem panaszkodom. Tény, a zene a film alatt többet ad, mint a lemezen, s ahogy A Fekete Gyöngy átkánál, úgy most is hiányolom az átütő erőt, ám olyanokat is megvillant, amelyek fontos szegmensei a következő kalózkíséret lehengerlő energiájának. E kettősség miatt A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse score-ját inkább tartom jól eltalált, bűnös élvezetnek, semmint meghatározónak.