A filmzenével – függetlenül attól, milyen műfajban íródik – sok mindent el lehet érni, jelentős művészeti kifejezésmód, mely időnként olyan elementáris erővel bír, hogy elszakadva rendeltetési helyétől a popkultúra részévé válik. Az ilyen utat bejáró kíséretek cáfolnak rá azon vélekedésre, miszerint az a jó score, ami fokozza a nézőben az érzéseket, ám közben, úgymond, észrevétlen, nem válik tolakodóvá. John Williams, Ennio Morricone, James Horner és Hans Zimmer – korszakunk nagyjaival példálózva – számtalan alkalommal mutatták meg, mire képesek az aláfestések, amit A Karib-tenger kalózai: A világ végén inspirálta munka is aláhúz. A mozi forgatókönyve némiképp kaotikus, mégis ezt tekintem a legerősebb Jack Sparrow-kalandnak, amiben kimagasló szerepe van Zimmer népszerű, koncertrepertoárjának is elengedhetetlen elemét képező zenének.


A világ végén a Holtak kincse és az Ismeretlen vizeken után található meg A Karib-tenger kalózai-franchise bevételi rangsorán, s bár az első két rész hideget és meleget egyformán kapott a kritikusoktól, legnagyobb céltáblává ez, a Gore Verbinski-trilógia záródarabja vált. A Fekete Gyöngy átka és a Holtak kincse cselekményeit minden addigit megfejelve igyekeztek lezárni, ami egy többszereplős, a korábbiaknál bonyolultabb történetet eredményezett, rányomva bélyegét a széria jellemzőire, a humorra, a fesztelen kalandszálra és a könnyed szórakozásra. Nem állítom, hogy nem ráncoltam szemöldökömet, amikor Sparrow (Johnny Depp) önmaga többszörösét hallucinálta a Fekete Gyöngyre a Holtak földje végeláthatatlan sivárságában, vagy próbáltam bizonyos pontoknál feldolgozni a karakterek pálfordulásait, de a forgatókönyvet így is messze éreztem attól a zűrzavartól, ami például a Pókember 3-nak lett ismérve. A megtorpanásokon való felülkerekedésemben fontos szerepe volt Dariusz Wolski zseniális operatőri munkájának, a Chow Yun-Fattel (Tigris és sárkány), valamint az ikonikus kalózunk apját alakító Keith Richardsszal kibővült színészgárdának, a látványos akcióképsoroknak és a sztorival egyenértékűen merész, a zsáner határait feszegető muzsikának.

Az alkotók messze eveztek A Fekete Gyöngy átka kötetlen stílusától, inkább a második felvonás komor hangulatát gombolyították tovább rengeteg ármánnyal, érdekérvényesítéssel, átpártolással, érzelemmel megspékelve, ráadásul ami az előzőekben merész húzásnak tűnt a Disney-től, az itt csupán széljegyzet. Utóbbi alatt azt értem, hogy rögtön a Brit Kelet-indiai Társaság égisze alatt végrehajtott, férfiakat, nőket, gyerekeket egyaránt érintő akasztási jelenettel indulunk, az első félóra úgy megy le, hogy kedvenc haramiánknak színét sem látjuk, kulcsfontosságúvá válik az elmúlás témája, a túlvilág megjelenítése, a produkció pedig önállóan képtelen megállni a lábán, mindenképpen szükség van az előzmények ismeretére. Sőt, nem kapjuk meg a várva várt „boldogan élnek, míg meg nem halnak” lezárást, helyette Will (Orlando Bloom) a Bolygó Hollandi kapitányává válva elszakad Elizabethtől (Keira Knightley). Jerry Bruckheimer producer és Verbinski vehemenciájának hála tehát nem egy szokványos Disney-folytatással van dolgunk, s bár borítékolhatóan jól teljesített a kasszáknál, ám ezúttal a közönséget a kritikusokkal egyetemben megosztotta.


Akárcsak a film, az album is a „Hoist the Colours”-ra keresztelt dallal indít: Calypso (Naomie Harris) bebörtönzéséről és a kalózlétről egy fiú kezd énekelni, akihez aztán bitófára ítélt sorstársai is csatlakoznak. A szöveg és az előadás révén éppoly sötét, mint éltető szerzemény előrevetíti, hogy újfent kicsit más irány vár ránk, egyszersmind a fanyalgók végre megkapták azt a jellegzetes kalózdalt, amelyet eddig fennhangon hiányoltak a franchise-ból. A „Hoist the Colours” hibátlanul alapoz meg A világ végén zenéjének, amelyet úgy tudnék összefoglalni, hogy az ismert témák, illetve atmoszféra emelkedik profi szintre megannyi újdonság és egy kellően színes paletta közbeiktatásával. Ez viszont azt vonta magával, hogy az alkotáshoz hasonlóan vegyes visszajelzésekben részesült, bár aki az eddigieket imádta, többnyire ezt is szerette, aki pedig a korábbiakat kritizálta, még inkább hangot adott nemtetszésének. Ahogy imént kifejtettem, vannak olyan részei a filmnek, melyeket nehezen fogadok be, túlzónak és/vagy idegennek találok, ám a hasonlóan színes, a műfajra jellemző, Erich Wolfgang Korngold munkáival felállított korlátokat nemcsak feszegető, hanem konkrétan újrarajzoló aláfestést első percétől az utolsóig imádom. Azt kell mondjam, az első rész komponistája, Klaus Badelt és a másodiknál Zimmer eddig csak finomkodott, most azonban hatalmas zenekari erővel támogatva került átformálásra a kalózos kalandzene, ahol immáron Korngold A hét tenger ördöge inspirálta műve éppúgy elfér, mint John Debney A kincses sziget kalózaihoz, Harry Gregson-Williams Szindbád – A hét tenger legendájához, John Williams Hookhoz vagy Zimmer A világ végénhez írt muzsikája. Nem mellesleg szerény számú moziszériánál beszélhetünk a score olyan mérvű fejlődéséről, folyamatos fokozódásáról, mint A Karib-tenger kalózai esetében – igaz, ez alatt a Verbinski-trilógiát értem, a folyam többi etapja ugyanis már vérszegényebb  az aláfestés tekintetében.

A fontosabb motívumok visszaköszönése mellett a mű filmzenealbumon történő prezentálási módja is ismerős maradt. A Walt Disney Records égisze alatt napvilágot látott korong tartalma ezúttal szerencsére mentes a teljesen felesleges és értelmezhetetlen Tiesto-remixektől, tisztán instrumentális zenére korlátozódik, ám a beszédes című tételek ismét a mozi eltérő pontjainál hallható cue-k egyvelegeiként, vagy a film alatt hallhatóak rövidített változataiként születtek meg. E koncepció tagadhatatlanul remek hallgatói élményt garantál (ehhez mindig jó érzéke volt Zimmernek), ugyanakkor ezáltal híján lettünk a szerelmi téma kibontakozódásának, a Beckett (Tom Hollander) önelégültségét tükröző motívum fokozódásának, valamint annak, ahogy a dallamok érzékeltetik szereplőink – aktuális érdeküktől fűtött – térfélváltásait. Én – az előzőknél alkalmazott gyakorlatomnak megfelelően – a kiadvány impozáns japán változatát szereztem be, ám ha valaki az eredeti korongnál mélyebben szeretne elmerülni ebben, akkor a Pirates of the Caribbean Soundtrack Treasures Collection mellett érdemes döntenie, ennek negyedik korongja ugyanis olyan, A világ végénhez köthető trackeket tartalmaz, mint a „Marry Me”, a „Lord Cutler Beckett”, a „Hoist the Colours Suite”, a „The Pirate Lord of Singapore” vagy a „Just Good Business”.


Miközben Zimmer Sparrow témáját és a kalandmotívumot fejlesztette, visszahozta Jones (Bill Nighy) és Barbossa (Geoffrey Rush) dallamait is, A holtak kincsében csupán érintőlegesen megjelent Kelet-indiai társaság, pontosabban az azt képviselő Beckett témájára pedig a történet által megkövetelt hangsúlyt fektette, és a fordulatok okán számos újdonsággal fejelte meg ezeket. A friss ötletek egyike az említett „Hoist the Colours” című dal, amelyet még a második rész kíséretének kidolgozása előtt írt Verbinskivel, valamint a forgatókönyvet jegyző Ted Elliott–Terry Rossio párossal. Ennek demójánál a komponista szintetizátoron, a direktor pedig elektromos gitáron működött közre (utóbbi a „Parlay” apropóján is hangszert ragadott), szövegét pedig többek között Knightley, a Gibbst alakító Kevin McNally és Zimmer akkori felesége, Suzanne énekelte fel. A filmhez nem ezt használták, Knightley előadásában mégis hallhatjuk a szingapúri jelenetnél, dallama pedig a Calypso és Barbossa majma által kezelt verklin éppúgy visszatér, mint a „The Brethren Court”-ben bendzsón, kiteljesedésének pedig a „What Shall We Die For”-ban lehetünk fültanúi: a zenekar és a kórus heroikus előadása hibátlanul nyomatékosítja Elizabeth végső összecsapás előtti monológját. A mozi ezen momentumánál nemcsak az egykori úrilányból válik vérbeli kalóz és vezér, hanem hatására a nézők többsége is bizonyára a Fekete Gyöngy fedélzetére pattant volna – hozzám hasonlóan.

Szintúgy fontos mozzanat A holtak kincse „Hello Beastie” tételében sötét jövőt sugallva, néhány másodpercre felbukkanó Kelet-indiai Társaság témája, amely egyet jelent Beckett személyiségével. Alapvetően a kalózok a rosszfiúk, ám itt elérünk ahhoz a ponthoz, amikor már nem ők, hanem a Társaság képviselője a valódi antagonista: a törvény és a jog mögé bújva jobban ármánykodik, komolyabban használja ki az embereket, mint bárki más a haramiák közül, miközben Jonest sakkban tartva tűzzel-vassal irtja a kalózokat és a velük kapcsolatban állókat. Zenei alteregója erőteljes, elszánt vagy épp sejtelmes előadásmóddal bukkan fel, remekül illeszkedve hőseink akciótémájához a „Singapore”-ban, a „Parlay”-ben és az „I Don't Think Now Is the Best”-ben. Újdonság még az ázsiai fafúvósokkal, a vonósok csoportjába tartozó erhuval, illetőleg a cimbalommal egzotikussá tett dallamsor, mely a kínai kalózt, Sao Fenget (Yun-Fat) szimbolizálja a „Singapore”-ban (a karaktert helyenként duduk is kíséri, ám az ezzel kapcsolatos részletek lemaradtak az albumról).


Az új szerelmi téma csodálatosra sikerült: az „At Wit’s End”-et felvezető dallam egyszerre romantikus és fájdalmas, éppúgy, mint Will és Elizabeth kapcsolata, majd az egyveleg átvált Davy Jones zenedobozra írt dallamára, végül pedig egy kis akciót is felvonultat. Ezek folytatódnak az „I See Dead People in Boats”-ban, és ugyan a film egésze tanúsítja, Zimmer mennyire szorosan dolgozott együtt a vágókkal annak érdekében, hogy a lehető legpontosabban követhesse az eseményeket, az utolsó negyven percben alkot tökéletes harmóniát a látvány, a párbeszéd és az aláfestés. A korongon ebből a „What Shall We Die For” – „I Don't Think Now Is the Best” – „One Day” – „Drink Up Me Hearties” négyest találjuk meg, melyek a legjobb filmzenealbum-lezárást eredményezik. Ez az általam egyszerűen csak A Karib-tenger kalózai-szimfóniának nevezett blokk mindent magában foglal, ami miatt érdemes e trilógia aláfestését hallgatni, minden benne van, ami a komponistát a halhatatlan filmzeneszerzők táborába emeli. És ugyan a film megtekintése közben Az utolsó esély, az Arthur király, a Gladiátor, A Da Vinci-kód, a Peacemaker, Az utolsó szamuráj és még jó néhány Zimmer jegyezte kíséret eszembe jut, az összkép valahogy mégis felülkerekedik azon, hogy ezzel mélyrehatóbban foglalkozzak – ugyanakkor ennek következtében nem is adok rá maximális pontszámot.

A világ végén kíséretével kapcsolatos mérleg egyik serpenyőjében tehát a Zimmerre jellemző harmóniák, dallamszerkezetek, megoldások garmadája áll, azok, melyek a világban híressé, a filmzenebarátok körében pedig részben megosztóvá tették őt. A másikban viszont a merészség, az érzelmek mesteri módon való felszínre hozása áll, és bár én rajongója vagyok a komponistának, e score-ja nem az előbbiekkel, hanem utóbbiakkal fogott meg igazán. A Feng-megközelítés, a Jones börtönében sínylődő, immáron nemcsak a napszúrástól, hanem a meghasonlástól is szenvedő Sparrow érzékeltetése a „Multiple Jack”-ben, az „Up Is Down”, a „The Brethren Court” játékossága, valamint az, ahogyan Zimmer Ennio Morricone egyik leghíresebb műve, a Volt egyszer egy vadnyugat aláfestése előtt tisztelgett a „Parlay”-ben, egyaránt zseniális. Ehhez adódik az „At Wit’s End”, az „I See Dead People in Boats”, a „Calypso”, illetőleg a „One Day” képviselte érzelmi tenger, melyekben a beteljesületlen szerelem éppúgy képviselteti magát, mint Calypso nagysága, a szeretteink elvesztésével való megbirkózás vagy a holtomiglan-holtodiglan – ezek együttese alakítja eklektikussá azt a fajta kalózzenei stílust, ami A Fekete Gyöngy átkával kezdett fejlődni. Ezen ágat egyesek vadhajtásként könyvelik el – ahogy magát a produkciót is –, lévén szembemegy azzal, amit a korábbi hasonló mozik alatt hallhattunk, de kétségkívül hatásos és egyedi, közel két évtized távlatából pedig az is elmondható róla, hogy időtálló.


Ha egymás után hallgatjuk A Karib-tenger kalózai-filmek zenéit, akkor olyan hullámzással találjuk szembe magunkat, mint a tengert szelő Jack Sparrow és legénysége. A Fekete Gyöngy átka körüli hercehurca eredményeként Klaus Badelt sebtében összerakott munkáját ismerhettük meg, amely korszakalkotó ugyan nem lett, mégis fontos elemévé vált a filmzene világának, majd jött Hans Zimmer, aki a Holtak kincsében a tradíció mellett új utat jelölt ki, hogy aztán A világ végén apropóján valami igazán energikusat, szívhez szólót, maradandót alkosson. Mindezt az Ismeretlen vizeken számomra mai napig megemészthetetlen score-ja követte, melynek hibáit az összes felvonásnál kiegészítő komponistaként közreműködő Geoff Zanelli igyekezett kiköszörülni a Salazar bosszújában. Meglátásom szerint bőven elegendő az első három epizóddal foglalkozni, zeneileg éppúgy ezek állnak helyt napjainkban is, ahogyan filmként.