A hazafi premierjét nagy várakozás előzte meg részemről, mert Mel Gibson és Roland Emmerich munkássága, valamint A rettenthetetlen iránti rajongásom minden kétséget kizáróan azt sugallta, hogy egy újabb remek mozira fogok jegyet váltani, de végül csalódottan távoztam a teremből. Később ismét megpróbálkoztam vele, ám véleményem szemernyit sem változott: vannak benne jól megkoreografált jelenetek, ügyesen kivitelezett összetűzések, mégsem tudott lekötni, így jobbára A rettenthetetlen polgárháborús korszakba ültetett, felemás mostohatestvéreként tekintek rá. Ennek eredményeként John Williams munkája is feledésbe merült nálam, mert bár annak idején meghallgattam, egészen addig nem éreztem késztetést az újrázásra, amíg egy szerkesztőtársam 2025 márciusában figyelmembe nem ajánlotta. Ennek hatására az Intrada idén januárban – a bemutató 25. évfordulójának apropóján – megjelentetett, háromlemezes gyűjteményének veselkedtem neki, mely a teljes mű mellett különféle tételalternatívákat, továbbá a Hollywood Records korábbi kiadványának anyagát egyaránt tartalmazza. A „Gabriel’s Last Fight”-ot követően teljesen a kiadvány hatása alá kerültem, s egyúttal arra is ráébredtem, hogy a score elképesztően csodálatos ívvel rendelkezik, lényegesen színesebb, izgalmasabb, mint ahogyan azt az említett előző összeállítás mutatta.


Az amerikai függetlenségi háborúról szóló alkotás megosztó lett, s ahogy az a megtörtént eseményen alapuló produkciók esetében lenni szokott, a történészek is hangot adtak nemtetszésüknek – élesebben, mint szokták. Az amerikaiak dicshimnuszának szánt produkciót látva össztűz alá vették Hollywoodot, a helyet, amelyről tudva levő, hogy képviselői nem szeretnek szakítani a történetmesélés szabályrendszerével, könnyen feláldozzák a tényeket a látványosság oltárán, és fontos pillér, hogy a néző könnyedén kapcsolódjon a karakterekhez, legyen szó szimpátiáról vagy akár gyűlöletről. A hazafit a szórakoztatás és az Amerikai Egyesült Államok múltjának fontos szelete előtti főhajtás ihlette, vászonra vitelének apropójáról pedig így vallott a Ryan közlegény megmentését is jegyző forgatókönyvíró, Robert Rodat: „A Ryan...-t követően próbáltam eldönteni, miről írjak. Gyerekkoromban elbűvölt az amerikai függetlenségi háború, és sohasem értettem, miért nem csináltak vele kapcsolatban nagy mozifilmet”. A főszereppel Harrison Fordot keresték meg először, ám ő a sztori megismerése után nemet mondott, s döntését azzal indokolta, hogy Amerika emblematikus momentumát nem lehet egyetlen ember bosszúján keresztül bemutatni. Válaszát akár előjelnek is tekinthették volna az alkotók…

A hazafi sok szereplőt vonultat fel, Fordnak mégis igaza volt, hisz a fókusz két ember párharcán van, mindenki más csak statiszta, még akkor is, ha jelenléte hangsúlyos. Sokan egyetértettek abban, hogy a kosztümök és a látvány rendben vannak, ám a történelmi hitelesség éppúgy borzolta a kedélyeket, mint a karakterek motivációja. A Mel Gibson alakította Benjamin Martin indíttatásával mindenki képes gyorsan azonosulni: dél-karolinai ültetvényén visszavonultan élő háborús hős, aki felesége elvesztése után egyedül neveli gyermekeit (Heath Ledger, Gregory Smith, Mika Boorem, Skye McCole Bartusiak, Trevor Morgan, Bryan Chafin, Logan Lerman). A borzalmaktól megcsömörlötten nem vágyik egyébre, mint nyugalomra, ám amikor a brit dragonyosok ezredese, Tavington (Jason Isaacs) megöli a fiát (Smith), házát pedig felgyújtatja, bosszút esküszik. Nézőként megértjük, mit miért tesz – még ha értetlenül is állunk előtte, lévén revánshadjárata során több alkalommal sodorja veszélybe gyerekeit –, és együtt is érzünk vele, drukkolunk neki, ám az igazság az, hogy Rodat több valós személyből gyúrta össze, domináns összetevője pedig a gerillahadviselés megalapozójának atyja, Francis Marion, aki rettegett alakja volt a harctereknek, míg magánemberként szórakozásból ölt indiánokat, erőszakolta meg rabszolgáit. Martin jelleme, tulajdonságai tehát egy vitatható személyen alapulnak, miközben a britek oldalán harcoló Tavington kitalálásakor a forgatókönyvíró Banastre Tarletonra támaszkodott, akitől bár féltek az amerikaiak, korántsem volt olyan brutális, mint ahogyan azt Emmerichék ábrázolják, és akkor a filmben látható összetűzések, csaták hitelességével kapcsolatos ténymódosításokról, ferdítésekről még nem is beszéltünk. Ugyanakkor A hazafi kétségkívül remekül prezentálja, mennyire eltérő stílusban harcoltak egymással a britek és az amerikaiak, de ahogy írtam – és vallom ezt a Gladiátor, A rettenthetetlen vagy épp a Titanic esetében is –, Hollywood célja a szórakoztatás, nem a történelmi dokumentumfilmek gyártása.


Az ezredfordulóra Emmerich meghódította az álomgyárat: ugyan a Godzillával nem aratott akkora sikert, mint az azt megelőző Csillagkapuval és A függetlenség napjával, ám ekkoriban ezt úgy kommentálták, hogy egy ilyen fiaskó még bőven belefér – azóta persze változott a presztizse, és bár a mai napig előszeretettel dönt romba városokat, már nem állócsillagként, hanem iparos akciófilmrendezőként tartják számon. Mindhárom esetben David Arnold szállította a score-t, és borítékolva volt, hogy ezúttal is ő tölti majd be a posztot, ám végül nem így történt. Bár a szerző készített egy régi népdalból kiinduló demót, nem nyűgözte le vele korábbi kollaborátorait, a rendezőt és Dean Devlin producert, ezért más komponista után néztek – Arnold visszautasított anyagát Angliában rögzítették, és az Academy Recordings égisze alatt megjelent Songs from the British Academy, Vol. 1 albumnak köszönhetően fennmaradt, melyen „Watching the Wheat” címmel kapott helyet. Egyes hírek szerint a készítők James Hornert is megkeresték, végül azonban John Williamsszel szerződtek le, aki a tökéletes választás volt, testhezálló feladatot kapott.

Emmerich Hollywoodba kerülve előtérbe helyezte alkotásaiban a becsületességet, a hazafiságot, a bajtársiasságot, a tisztességet, melyeket A hazafiban járatott csúcsra, aláhúzásához pedig ideális személynek bizonyult Williams, aki egy ízig-vérig patrióta-téma köré csoportosította koncepcióját. A művész ezt megelőzően olyan történelmi események ihlette filmekhez szállított kíséretet, mint például A Midway-i csata, a Született július 4-én, az Amistad, a Schindler listája vagy a Ryan közlegény megmentése, ám (ahogyan arra a John Williams – Komponista a filmzenéken túl írásunkban is kitérünk) ezeken felül számos olyan művet jegyez, melyeket nem képsorok, hanem a való élet, az amerikai nép, valamint a hadsereg inspiráltak. Ilyen az „America, the Dream Goes On”, a „Liberty Fanfare”, a Boston alapításának évfordulójára készített „Jubilee 350”, az Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulója ihlette „Celebrate Discovery”, a Barack Obama beiktatására íródott „Air and Simple Gifts” és még sorolhatnánk.


A hazafi aláfestése sokszor utal arra, hogy egy múltbéli eseményhez kapcsolódik (a város lüktetését bemutató „To Charleston”-nal, a pikolószólamokkal, a dobokkal, Mark O'Connor hegedűjátékával), ugyanakkor vérbeli Williams-muzsika, mely a korszakábrázolás helyett a cselekményt helyezi középpontjába. A szerző azonban nemcsak ezzel járult hozzá a filmhez, hanem olyan, a szereplők által is hallott, illetve játszott, úgynevezett source musicokkal, melyek már inkább lenyomatai a polgárháborús korszaknak, a szembenálló feleknek, a vidéki életnek és a nemesi összejöveteleknek, mint a score. Ilyen a „The British Grenadiers”, a „Prince Eugene’s March”, a „Yankee Doodle”, a „Tavern Tune No. 1”, a „Tavern Tune No. 2”, a „Colonial Camp Tune”, a „Violin Concerto In E Major (Allegro Assai)”, az „Ann’s Wedding Celebration” és a „The British Grenadiers and Battlefield Drums”. Ezek túlnyomó része 17-18. századi darab, ám Bach-szerzeményt („Violin Concerto In E Major (Allegro Assai)”) éppúgy találunk köztük, mint olyan Williams-tételt, amelynek gyökerei a Dél-Karolinában is megtalálható afroamerikai népcsoporthoz, a gullahhoz köthetők („Ann’s Wedding Celebration”).

E muzsikák felsorakoztatásán túl van egy másik, kiemelten fontos érdeme az Intrada gyűjteményének, mégpedig a trackek kronológiailag helyes sorrendje. A Hollywood Records albuma nem ilyen szerkezetű, ráadásul a beválogatott tételeknek, valamint a „The Patriot” és a „The Patriot Reprise” biztosította keretnek köszönhetően a heroikus főtéma – mely számos koncerten felcsendült már, nem mellesleg olyan válogatásalbumokon is helyet kapott, mint a John Williams Reimagined és a Lights, Camera, Music!: Six Decades of John Williams – került a középpontba. Kétségkívül ez a score legimpozánsabb darabja, ám a muzsika ennél jóval színesebb, a kiadvány helytelen szerkezeti felépítése révén pedig csorbítja a vezérmotívum érdemeit, nem adja vissza azt a fejlődést, melynek nyomán végül ünnepélyes, fennkölt darabbá válik. Ezáltal az első kiadás élét veszi a zene erejének, mely hibát orvosolták az Intrada munkatársai, úgy mutatják be a kíséretet, ahogyan azt a filmben hallhatjuk, így bár a játékidő közel kétórás, lényegesen nagyobb élményt biztosít.


„Sohasem dolgoztam még ehhez hasonló történelmi alkotáson: ez egy régimódi akció-melodráma, ahol a zenekar tombolhat, viharozhat, és olyan teátrális gesztusokat tehet, melyeket más típusú filmek nem feltétlenül tudnak befogadni” – nyilatkozta Williams, aki az érzelmek mellett a témák vonatkozásában is kellően széles skálán mozgott. A történet szerint 1776-ban járunk, közel egy éve zajlik már a függetlenségi háború, melynek eseményeit a veterán Benjamin Martin szemszögéből követhetjük figyelemmel, aki a hétéves háború észak-amerikai színterét megjárva tudja, hogy jobb elkerülni a harcmezőt. Családjával igyekszik békében élni, de érzi, mindez csak időszakos, nincs esélye elkerülni az ültetvénye felé közeledő konfliktust. Ezt a kettősséget érzékelteti a „The Family Farm (The Patriot Main Title)”, melyben az átélt szörnyűségeket szimbolizáló dallam éppúgy megjelenik, mint a család- és a szerelmi téma, mely utóbbi az „Ann Recruits the Parishioners”-ben, az „Ann and Gabriel (Extended Version)”-ben, majd a „The Wedding”-ben bontakozódik ki. És bár ez elsősorban Ann (Lisa Brenner) és Gabriel (Ledger) kapcsolatát támasztja alá, a családi kötelék fontosságát is szimbolizálja, így a „The North Star”, a „Colonel and Corporal”, a „To Gullah Maroon”, a „Burnt-Out House / Susan and Father” és a „Susan Speaks” révén a Martin família minden tagjára kiterjesztődött. Ez utóbbi miatt némely esetben a Gibson karakterét kiemelő hőstéma is felcsendül, de még korántsem abban a formában, ahogyan a film végén.

Ám a lágy, romantikus dallamok pusztán illúziókat kergetnek, folyamatosan megbújik mögöttük a baljós végkifejletre való utalás. Bár a függetlenségi háború – értelemszerűen – nemes harcként vonult be Amerika történelmébe, a vele járó borzalmak, az ártatlan áldozatok sokasága, az ezzel járó fájdalmak és lázálmok tagadhatatlanok, melyekhez a komponista kétféleképpen közelített. Az egyik Benjamin szemszögéből történt, amit a „The Family Farm (The Patriot Main Title)”-ben, a „Walking Among the Fallen”-ben, a „The Death of Thomas”-ban, a „The First Ambush”-ban, a „Rough Fighter Recruited”-ben, a „Tavington’s Ambush and Remembering the Wilderness”-ben, illetve a „Martin Vs. Tavington (Film Version)”-ben felbukkanó trombitaszóló testesít meg. Érdekes, hogy eme szóló akár csendesebb, akár dinamikus zenekari környezetbe ágyazva hangzik el, olyannyira hátborzongató, hogy megtorpantja a zenét, néhány pillanatra minden letisztul, üressé válik, mintha azt kívánta volna elérni Williams, hogy mi magunk is megálljunk egy pillanatra, és elgondolkodjunk a háború értelmén. A másik megközelítés Tavington felől érkezik, és mivel az Isaacs által alakított ezredes testesíti meg a borzalmakat, ekkor már nem egy hangszert emelt ki, hanem vészjósló zenekari előadásra támaszkodott Williams. Ez olyanokban érhető tetten, mint a „Redcoats in the Cornfield”, a „Tavington’s Ambush and Remembering the Wilderness” első fele, a „The Burning of the Plantation (Film Version)”, a „Burnt-Out House / Susan and Father” vagy a „The Burnt-Out Church”.


Az eddig ismertetettek mentén fokozódik a hangulat, miközben a „Villeneuve’s Training”-en és a „Gabriel’s Last Fight”-on keresztül ízelítőt kapunk arról, milyen remek akciótételek várnak ránk a csúcspontnál. Az addig a Martin család tagjainak tükrözésével karöltve járó hőstéma a „Martin Rejoins the Troops”-ban válik először igazán militaristává és tűzi zászlajára a hősiességet, a haza és a szeretteink védelmét, amiket innentől fogva képvisel igazán. A korábbi tételek a helyi milícia és a brit csapatok összecsapásait érzékeltetik, a nemegyszer baljós dallamok pedig arra is reflektálnak, hogy az amerikaik között voltak az angol király felé húzó lojalisták – ők az Adam Baldwin alakította Wilkins kapitány által mutatkoznak meg a filmben –, akik több olyan cselekedetet vittek véghez, melyet a függetlenségpártiak árulásnak tekintettek (a „The Burning of the Plantation (Film Version)”, a „The Parish Church Aflame (Film Version)” és a „The Burnt-Out Church” egyaránt utal erre).

Miután Benjamin Gabrielt és más közeli ismerőseit elveszíti, úgy dönt, feladja a küzdelmet, és megmaradt szeretteire vigyáz, ám Gabriel megfoltozott amerikai zászlaját látva ráébred, hogy a megannyi halál értelmetlenné válna a győzelem nélkül. E giccses fordulatot követően, feltüzelve tér vissza főszereplőnk, és egykori bajtársa, Harry Burwell ezredes (Chris Cooper), valamint a francia tiszt, Jean Villeneuve (Tcheky Karyo) oldalán megnyeri a cowpensi csatát, ami fontos momentuma a háború megnyeréséhez vezető útnak is. Hosszúnak tűnhet, mire a bővített anyag elér a csúcsponthoz, de megéri, mert a „The Patriot (End Titles)”-t megelőző húsz perc zseniálisan mutatja meg a küzdeni akarást, a győzeleméhséget és a score-t átlengő pátoszt. Ráadásul a „Martin Rejoins the Troops”, a „Preparing for Battle (Film Version)”, a „Tavington’s Premature Charge”, a „Martin Sets the Trap”, a „The British Counter-Attack”, a „Martin Vs. Tavington (Film Version)” és a „Yorktown and the Return Home (Film Version)” tökéletes lenyomatai Williams zsenialitásának.


Huszonöt éve mutatták be A hazafit, melynek zenéje ennyi év elteltével is hatásos. Csodálatos hangszerelése, valamint a jelen gyűjtemény apropóján végzett utómunkálatok eredményeként annyira frissnek hat, mintha a közelmúltban íródott volna. John Williams ezen kísérete azok közé tartozik, melyeknek szüksége van arra, hogy teljes valójukban prezentálják: szépen építkező, az érzelmeinkre minden szinten ható muzsika, amely méltó módon került újra a figyelem középpontjába – mindig megdobogtatják a szívemet az ehhez hasonló kiadványok.