Gyakran találkozunk azzal a vélekedéssel, miszerint Hollywood csak úgy árasztja magából a szuperhősmozikat, de ha pontosan utánaszámolunk, akkor el kell ismernünk, hogy éves szinten azért rengeteggel nem találkozunk. Ennek ellenére a közönségfilmek egyik igen speciális szegletéről van szó, sokszor nagyon hasonló szerkezettel, így egyre nehezebb felkelteni azok érdeklődését is, akik nem számítanak a műfaj keményvonalas rajongóinak. Jómagam is inkább csak hétköznapi filmkedvelőként jellemezném magamat, akinél persze elfér egy-egy ilyen darab is a megtekintendők listájában, de szelektálok, keresve bennük azokat a különlegességeket, melyeknek köszönhetően biztosra mehetek.


A Matt Shakman (WandaVízió) által rendezett A Fantasztikus 4-es: Első lépések már rögtön akkor szimpatikussá vált számomra, amikor kiderült, hogy a címszereplők három korábbi mozifilmje után végre nem tartotta a Marvel kötelezőnek, hogy ismét elmeséljen egy mostanra közismertté vált, eleve egyetlen mondatban összefoglalható eredettörténetet. Egy másik pozitívum, hogy a tétnélkülisége miatt okkal egyre többet szidott multiverzum révén lehetőség nyílt arra, hogy egy minden korábbi történettől független, önálló alkotásként is életképes mozgókép szülessen. Ráadásul nagy kedvenceim az óriásszörnyek, King Kongtól Godzillán át a Cloverfield monstrumáig, amelyek közé tulajdonképpen a kvartett ellenségét, a jól megtermett kozmikus entitást, Galactust (Ralph Ineson) is sorolhatjuk. A legszembetűnőbb érdekesség pedig, aminek ismeretében bizalmat szavaztam, nem más volt, mint a sokat ígérő látványvilág, ez a nem megszokott arcát mutató Egyesült Államokat szemléltető, részben A Jetson családot megidéző retrofuturisztikus világ. A Pedro Pascalt, Vanessa Kirbyt, Jack Queent és – a Lényként digitális maszk alá rejtett – Ebon Moss-Bachrachot felvonultató mozi pedig szerencsére pontosan olyan lett, amilyenre számítottam. Kedvelhető főszereplőkkel (akiknél üdítő, hogy már alapból szeretik egymást, nem pedig nagy acsarkodásokat követően csiszolódnak össze, ahogy a csapatfilmeknél unásig megszokhattuk), karizmatikus főgonosz (akit mellesleg a világ legátlátszóbb csapdájába akarnak becsalni, de mindegy is, ez az ábrázolt világ naivitásába belefér), drámai háttértörténetű csatlós az Ezüst Utazó (Julia Garner) képében, és egy átélhető dilemma, miszerint tehetsz-e szörnyű dolgot a nagyobb jó érdekében. Ugyan nem beszélhetek olyan opuszról, melyet valaha újra fogok nézni, de két óra eltöltésére abszolút alkalmas.

Az űrben kozmikus sugárzást elszenvedő, ennek hatására különleges tulajdonságokra szert tevő Négyesről több animációs széria is szólt (elsőként 1967-ben), de muzsikáik sosem jelentek meg. Ez megismétlődött az 1994-re elkészült, első élő szereplős próbálkozásnál, a The Fantastic Fournál is, melynél azonban maga a szegényes kivitelezésű film sem kapott soha premiert, hiszen csak a jogok megtartása végett tákolták össze sebtében – a David és Eric Wurst által jegyzett, a saját pénzükből is finanszírozott szimfonikus score viszont messze meghaladta annak színvonalát, amihez készült. Sok-sok év elteltével John Ottman kapott lehetőséget, ráadásul duplán is, hiszen a 2005-ös A Fantasztikus Négyeshez éppúgy ő komponálhatott klasszikus nagyzenekari aláfestést, mint a két évvel később érkező A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazóhoz. Az ismét csak a csapat nevét viselő címmel ellátott, 2015-ös rebootnál Marco Beltrami és Philip Glass alkalmi duója bukkant fel, komor művüknek egyedi ízt adott az, ahogy előbbi erőteljes szimfonikus stílusa keveredett kollégája minimalista megoldásaival. Végül megérkeztünk 2025-be, amikor is bemutatták A Fantasztikus 4-es: Első lépéseket, az Oscar-díjas Michael Giacchino partitúrájával. Ha képregényfilm, akkor őt nagy eséllyel megtaláljuk a közelben, hiszen Pókember részére három, Doctor Strange, Thor és Batman számára egy-egy score-t szállított, és persze ő írta meg az Éjjeli vérfarkas aláfestését is, mellyel – leszámítva egy rövidfilmet, illetve egy sorozatepizódot – első filmrendezését is letudhatta.


A hatvanas években ragadva modernizált, alternatív USA látványvilága és a családként már eleve egy csapatot alkotó főhősök egyedi megközelítést kívántak. Giacchino számára viszont könnyítést jelentett, hogy ő írta A hihetetlen család mindkét részének zenéjét is, mely produkciók mintha csak a Fantasztikusok animációs elődei lennének egy hasonlóan különleges képességű famíliával a főszerepben – legalábbis mozgóképes szinten, hiszen Mr. Irdatlanék sztorija erős átfedést mutat a Négyes jóval korábban napvilágot látott képregényeivel. A komponista így összegezte művét: „Ez az egész retrofuturisztikus hangulat átitatja a filmet, amit a score nagy mértékben hangsúlyoz, különösen az elején. Hallhatunk vintage szintetizátorokat, a hatvanas-hetvenes évekbeli sci-fikben ábrázolt űrkorszakra jellemző ütősmegoldásokat, nagy ívű és dallamos rézfúvósokat, azaz olyan textúrákat, amelyek visszautalnak arra a korszakra, mely tele volt optimizmussal a tudomány és az ismeretlen iránt. Ám ez mindig a karakterekből indul ki. Nem egyszerűen öncélúság, érzelmi alapja van.” Az e végeredményhez vezető út viszont kissé göröngyös volt.

A muzsikával a művész már a forgatás 2024. júliusi megkezdése előtt elkezdett foglalkozni, a Marvel főnöke, Kevin Feige ugyanis felkérte, hogy a San Diegó-i Comic Conra írjon aláfestést egy drónshow-hoz, melynek keretén belül aztán megjelent az égen Galactus lassan felemelkedő alakja, majd feltűnt az F4-logó is, miközben a háttérben Giacchino kifejezetten erre az alkalomra készített, kórussal kiegészített szimfonikus szerzeménye szólt. Az alkotó ráadásul úgy fellelkesült, hogy elkészítette a fontosabb zenei pontokat, köztük Galactus és az Ezüst Utazó témáit is, ám amikor később jeleneteket látott a filmből, ráébredt, hogy elképzelése nem fedi le pontosan azt, amire szükség lenne, így aztán mindent újraírt. A rejected score kifejezést tehát új szintre emelte azzal, hogy a zenét nem a stúdió, hanem ő maga utasította el, csakhogy munkája nem ment teljesen kárba, mert a direktor a forgatáson le tudta játszani, segítve a stáb tagjait abban, hogy jobban összeálljon bennük a teljes kép. Giacchino azóta úgy gondolja, minden filmnél azt kéne tenni, hogy a rendező felkéri komponistáját egy szvit megalkotására, mert így már a forgatás első napján mindenkit azonos oldalra lehet állítani a lejátszásakor. A jó előre történt komponálás lehetővé tette, hogy a főtémát 2024 augusztusának elején, tehát a film premierje előtt egy évvel, a D23: The Ultimate Disney Fan Event elnevezésű esemény Music of Marvel Studios paneljén bemutassák. Itt még csak felvételről, majd a hónap legvégén már élőben a Hollywood Bowlban a Marvel Studios’ Infinity Saga Concert Experience keretén belül. A rendezvényen a Los Angeles Symphonic játszotta el a korábbi mozik ikonikus zenei pillanatait, majd a végén meglepetésként debütált Giacchino F4-témája.


A score-t a neves Abbey Road Studiosban rögzítették, komoly számú résztvevővel: a zenekar százegy, a kórus pedig száz tagot számlált. A legjellegzetesebb motívum az addigra már a rajongói körökben közismertté vált főtéma lett, mely számtalan alkalommal, és talán túl sokszor is feltűnik, de – miként azt a szerző a 2022-es Batman esetében is megoldotta – mindig újabb és újabb köntösben, így nehezebb ráunni. Elsőként a nyitó „The Fantastic Four: First Steps Main Theme Extended Version”-ként csendül fel ez a már első hallásra is fülbemászó, diadalittas és hősies fanfár, melynek kuriózuma, hogy a kórus a csapat nevét süvölti benne. A motívum többek közt a „Pregnancy Testing 1, 2, 3”-ben meghitten, a „Without Further Adieu”-ben és a „Fantastic Four to Be Reckoned”-ben lüktetve, a „Fantastic Four, First Cue”-ban reménykeltően jelenik meg, a „Don’t Sue the Baby!”-ben békés formában elrejtve, míg a kórust komoly mértékben használó „Out to Launch”-ban remekül kíséri a Földet felfalni készülő Galactus kiismerése érdekében tett űrutazás kezdetét. A további hatásos kompozíciók közé sorolom a remekül építkező „Span-tastic Voyage”-ot, a vad „Nothing Neutron Under the Sun”-t, továbbá a „Starship Birth”-öt, mely egy ponton úgy hangzik, mintha Howard Shore jellegzetes, a hangskálán felfelé lépdelő megoldását Giacchino beolvasztotta volna valamelyik sci-fijébe.


Külön szegmenst képviselnek az így vagy úgy a kozmikus entitáshoz kapcsolódó trackek. Érkezését hírnöke, az Ezüst Utazó jelzi, felkészítve a bolygók lakóit elkerülhetetlen végzetükre. A sejtelmesen induló, nyomasztó „Herald Today, Gone Tomorrow” ennek megfelelően sok jót nem ígér, és nem is túl hallgatóbarát, ám a jelenetnek erős atmoszférát kölcsönöz. A „Galactus Case of the Munchies” baljóslatúsága és kántáló kórusa jól jellemzi a bolygófaló könyörtelenségét, míg az „A Walk on the City” az egy kicsivel óvatosabb Godzillát idéző pusztítással járó látogatását kíséri ideálisan. A „The Galactus / Silver Surfer Suite”-ben ez az extrém főnök–beosztott kapcsolat érdekesen jelenül meg a zene nyelvén, hiszen Galactus témáját visszafogottabban halljuk, mint korábban, de még így is éles kontrasztban áll az Utazó lassú zongorajátékkal és a kórus lágy dúdolásával kísért, megható motívumával. Giacchino a „Bowel Before Me”-ben, a „The Light Speed of Your Life”-ban és a „The Bridges of Silver Surfer County”-ban pedig azt is megmutatja, utóbbi dallamsort miképpen tudja sodró lendületűvé átértelmezni.

A Giacchinótól megszokott szóviccekkel is támadó trackcímekkel ellátott kiadvány végére négy, a korábbiaktól jól elkülönülő felvétel került. A nézők számára a csapat előtörténetét egy fiktív tévéműsor házigazdája meséli el: a „The Ted Gilbert Show” című funkys track ennek a főcímzenéje, míg a „The Fantastic Four Power Hour” a Földet védelmező kvartett akcióiról készült – filmbeli – rajzfilmsorozaté. A szintén rövidke „H.E.R.B.I.E.’s Lullaby” egy jópofa, csilingelő altatódal, előadója pedig a robotikus hangon éneklő Matthew Wood hangmérnök, a filmbeli háztartási mindenes „megszólaltatója”. Míg ez a három az album egyértelmű poénjaként fogható fel (korábbról idesorolható még a „Carseat Drivers” is), Andrea Datzman „Let Us Be Devoured”-je már komolynak álcázza magát, hiszen egy hatvanas évekbeli, Joan Baez-szerű folkos, gitáros ballada hangulatát árasztja, az érkező űrbéli istenség iránti áhítatot sugalló szöveggel. Bár kedves énekhangja alkalmassá tenné rá, Datzman nem énekesnő, valójában Giacchino munkatársa, aki a Fel!-hez kapcsolódó animációs minisorozat, a Dug kalandjai, illetve az Agymanók 2. apropóján sikeresen folytatta az előzmények zeneszerzője által felépítetteket.


A rendező így nyilatkozott Michael Giacchinóról: „A humortól az érzelmeken át az adrenalindús akcióig nincs, amire ne lenne képes. A filmen végzett munkája az első perctől az utolsóig csodálatos. Beletette a lelkét abba, hogy egy igazán emlékezetes és felemelő filmzenét alkosson.” Kezdetben ugyan a komponista tévúton járt a score irányát illetően, ám valószínűleg a rajongók a tévutat ugyanolyan rendkívülinek tartották volna, mint a véglegeset, mely sokaknál felkerülhet 2025 legjobbjainak dobogójára. Nagy szerencsénkre a szerző még nem csömörlött meg a szuperhős-, illetve képregényfilmektől, és bizonyára akad még egy és más a tarsolyában számos más műfajban is, ami okán nem véletlen, hogy évről évre egyre többen emlegethetik John Williams legméltóbb utódjaként. Az ő utódja viszont, ha más értelemben is, de Alan Silvestri lesz, aki 2026-ban a Bosszúállók: Ítéletnapban bizonyára meg fogja idézni a Fantasztikus Négyes ide komponált főtémáját is, hiszen a csapat ott is feltűnik majd.